Ebben a mesében sok mindenről szó van: bátorságról, újrakezdésről, önmagunkba vetett hitről. Így az év elején, sokunknak adhat erőt, és kitartást ahhoz, hogy idén is elinduljunk, és megtaláljuk a boldogság földjét. Fogadjátok szeretettel!

Csóka Judit, meseterapeuta

 

 

A boldogság földje

giljak mese

 

Szagmer szerencsés vadász volt. Leánya a szépséges Rojlik segített neki. Ha az apja a tajgába ment, Rojlik a jurtában ült, és énekelt:

 

Coboly, coboly,

Siess Szagmer elé.

Szagmer jó ember.

Szagmer jó vadász.

 

És a cobolyok úgy tettek, ahogy Rojlik énekelt. Szagmer mindig bőséges zsákmánnyal tért meg a tajgából. Elszámolt Mulcsinnal, és még testvéreinek, a giljakoknak is segített.

Varguné volt a legkönnyebb csónak, mindenkinél gyorsabban át tudott kelni vele a folyón. Az övé volt s legpontosabb nyílvessző: röptében eltalálta a héját. Az övé, a bátor vadászé volt legjobban csúszó sítalp; a szél is elmaradt, amikor Vargunnal futóversenyre kelt.

A vidám Rojlik szerette az ifjút, a hájas Mulcsin pedig épp ezért gyűlölte, s éjjel – nappal így füstölt magában: „Miért viszi magával Vargun a lányt a csónakján? Akárhogy lesz, Rojlik végül is csak az én jurtámban fog élni!”

Egy napon gazdag ajándékot vitt Szagmer jurtájába: rézüstöt, amelynek nem volt párja, az egész településen, ezüst fülönfüggőt, amilyennel egy lány sem dicsekedhetett. Mindent a lócára rakott, és így szólt az apához:

  • Vedd ezeket az ajándékokat Szagmer, és küldd el leányodat az én jurtámba.

A vadász nem nyúlt az ajándékok után, és így válaszolt:

  • Szagmer gondolkodik, de Rojlik helyett nem gondolkodhat. Mulcsinnak azt kell megtudnia, hogy Rojlik mit gondol.

Rojlik bezzeg még meghallgatni sem akarta Mulcsint.

  • Megyek, megetetem Ajka kutyát – mondta. – Már olyan régóta ehetnék.

Mulcsin haragra lobbant. Összeszedte az ajándékokat és elsietett.

Szagmer pedig vadászni indult. Három napot töltött a tajgában, és elejetett egy óriási medvét. Amint hazafelé tartott így énekelt:

 

Jertek elém, asszonyok, gyermekek.

Hozok nektek ízletes medvehúst.

A telepen ünnep lesz most, nagy ünnep,

Szagmert mindenki hálával fogadja.

 

A vadász énekelt, Mulcsin pedig a bozótban várt rá, és megcélozta nyilával. A keze reszketett, tudta gonosz dolgot művel. Nyila megölte Szagmert. Mulcsin pedig a telepre rohant, és így szólt a giljakokhoz:

  • Felejtsétek el Szagmer nevét, eltávozott tőlünk oda, ahol s halottak laknak.

Sajnálták a giljakok a kitűnő vadászt, elsiratták, és azután tovább dolgoztak Mulcsinnak. Csak Rojlik ült magányosan a tűznél, gondolataiba merülten. Nem volt már, aki vadásszon, Mulcsin pedig csak egyre követelte a coboly prémeket. Ajkát, a kis kutyát is elvitte már adósság fejében, és így szólt a leányhoz:

  • Most már csak egy keveset várok. Mikor a hold arca kikerekedik, újra eljövök hozzád. Ha nem lesz prém – elviszlek a jurtámba.

Elbúsult Rojlik. Tele volt a szeme könnyel, ahogy a jurtából kilépett. Vargun, aki éppen arra ment, megkérdezte:

  • Miért sírsz Rojlik? Miféle szomorúság vert tanyát a jurtádban?

A lány mindent elmesélt a gonosz törzsfőnökről. A fiatal giljak vigasztalta:

  • Ne sírj Rojlik. Segítek én rajtad.
  • Nem Vargun, nem tudsz te segíteni az én bánatomon. Nyáron nem lehet cobolyra vadászni, a telhetetlen Mulcsin, mégis prémeket követel.
  • Én majd hozok neki prémeket – mondta Vargun.

Otthon a telepölésen prémeket keresni annyi lett volna, mint hálóval vizet merni: Mulcsin mindet megkaparintotta. Így hát Vargun egy másik településre ment. Kedvetlenül tért vissza, s igen kevés prémet hozott. A másik telep főnöke is nagyon telhetetlen volt. Amikor a lány meglátta a fiatal vadászt, így szólt:

  • Bárhogyan is lesz, Rojlik nem megy a kövér Mulcsin jurtájába. Isten veled Vargun! Elmegyek oda, ahol a halottak laknak. Talán ott majd találkozunk.

Vargun így válaszolt:

  • Miért mennél el Rojlik, a holtak telepére? Hiszen a La olyan nagy folyó. Ülj be a csónakomba, keresünk magunknak másik lakóhelyet.

Tetszettek ezek a szavak a lánynak.

  • Beülök a csónakodba, Vargun – mondta. – Új lakóhelyet keresek veled.

Beültek a csónakba, ellökték a parttól, és megindultak a víz mentében.

Haladtak egy órát, mentek kettőt… Már az éjszaka is elközelgett. A madarak így kiáltoztak:

  • Kr-r… Kr-r…

Azt gondolat Rojlik: „Rosszat tettem. Miért is hagytam el a jurtámat? Hol lakjam majd ezután? Még a madárkák is hazarepülnek a fészkükre.”

A csónak úszott tovább, és zúgott a szél:

  • U-u-u!…U-u-u!…

Azt gondolta Rojlik: „Még a szél is fedél alá kívánkozik.”

Tovább haladtak, egy nap, egy éjjel. A sárga színű Lának bezzeg sehol sem látszott a vége. Az Ég Gazdája elkomorodott, fekete felleget hajtott a folyó fölé, nagy esőt küldött a földre. Ömlött a víz Rojlik fejére, csapkodta a lány orcáját.

„Ha fáj, is, ha sajnálom is a jurtát – akkor sem térek vissza” – gondolta Rojlik.

A folyó is megharagudott. A sziklák felé sodorta a csónakot, és megfenyegette a fiatalokat:

  • Térjetek vissza, mert hullámaimmal verek végig rajtatok!

A folyó tombolt, de Vargun mestere volt az evezőnek. Ruhája csurom víz lett, sapkája is átnedvesedett, de a szeme ekkor is bátran csillogott – csak előre nézett most is, mint azelőtt. Megkérdezte a lánytól:

  • Félsz, Rojlik?
  • Egyedül félelmetes, kettesben vidám – felelte a lány.

Azután elmaradt a tajga. Majd a La két partja is elbúcsúzott a csónaktól. Eltávolodtak egymástól, más-más irányba, mint a vadászok, és már nem is látták egymást.

A sárga víz véget ért, kék jött a helyébe. Amilyen végtelen ég látszott a fiatal giljak feje felett, ugyanolyan nagy kék víztenger volt körülötte is. Tajtékzott a kék színű víz, és ezt bömbölte:

-U-u-r-r-r-i-i… U-u-r-r-r-i-i…

A két ifjú giljak elcsodálkozott: „Hová kerültek? A sárga Lán, sohasem voltak ilyen hullámok.”

A csónak meg hirtelen nyugtalankodni kezdett. Csak forgott egy helyben, és sehogyan sem akart tovább haladni.

Vargun megkérdezte:

  • Mitől félsz, kis csónakom?
  • A nagy hullámoktól és a magas szikláktól – felelte.
  • Talán a kék színű vízben magas sziklák nőnek? – Vargun levette a sapkáját, tenyerével beárnyékolta szemét, és messzire előre kémlelt. – Nézd csak, Rojlik, mekkora hal úszik ott.
  • Óriási hal – felelte a lány. – Sok jukolát lehetne belőle készíteni. Az egész telep jóllakna vele – és még maradna is bizonyosan.

A két fiatal giljak tovább figyelte a halat.

  • Nem Rojlik, ez nem hal – szólalt meg Vargun. – A kék színű vízből új föld emelkedik ki előttünk. Odaevezünk. Ott aztán a telhetetlen Mulcsin sohasem talál meg bennünket.
  • Amerre a nagy fa hajlik, arra hajol a kicsi fa is. – felelte a lány. – Ahová Vargun evez, odatart Rojlik is.

Az ifjú erre így szólt csónakjához:

  • Ne félj, kis csónakom, ha odaérünk az ismeretlen földhöz, mindenkinek elmondom, milyen bátor vagy.
  • Én pedig vidám dalt énekelek neked, és feldíszítelek ágacskákkal – tette hozzá a leány.

A csónak bátor akart lenni, szerette volna hallani a vidám dalt. A szép ágacskákkal is kedve lett volna ékeskedni. Így hát beleegyezően mondta:

  • Jól van Vargun, tovább úszom. Csak hallgass aztán a szavamra.

Tovább haladtak. Kettészelték az egyik hullámot, kettészelték a másikat. De a harmadikat már nem bírták ketté szelni, mert olyan magas volt, mint a hegy a település mellett. Ha a csónakra zuhan – mindnyájunknak vége. Látták a veszélyt a fiatalok, keményen megmarkolták az evezőket. A csónak pedig ezt suttogta nekik:

  • Ha a nagy bajt három felé osztjuk, kicsi lesz belőle. Ha a nagy hullámmal hárman szembeszállunk, kicsi lesz belőle. Segítsetek, hogy úgy repülhessek, mint a madár. Húzzátok erősebben az evezőket!

A fiatalok követték a tanácsot. Nagyokat húztak az evezőkkel, és a csónak szinte a víz fölé emelkedett, s akár a sirály átrepült a nagy hullám felett. Aztán tovább úszott, és megkérdezte:

  • No, segítek-e rajtatok?
  • Segítesz, kis csónak – dicsérték a fiatalok.

A kék víz rettenetesen háborgott. Úgy megharagudott, hogy belefeketedett. Még nagyobb hullámokat küldött. Mint az óriás hegy legmagasabb csúcsa – akkora hullám zúdult feléjük.

  • S-i-i… S-i-i…- sisteregte. – B-u-uh! – bömbölte.- El-ö-ö-öntelelek benneteket! El-te-e-metlek mindnyájatokat.
  • A gonosz szellem haragszik – suttogta Rojlik -, ő az, Tol-üz, s azt parancsolja, hogy térjünk vissza.
  • A nyílvessző sem repül visszafelé. A bátor ember nem tekinget hátra – felelte Vargun. – Csak előre nézünk, Rojlik.

A kis csónak is előrelendült, és így szólt hozzájuk:

  • Az előbb sirály voltam, most bátor sasmadár leszek. Még erősebben húzzátok az evezőket ebben a fekete vízben.

A csónak magasabbra emelkedett, mint először, és a legnagyobb hullámot is keresztülrepülte. Az új föld már nem látszott olyan messzinek, de odáig evezni, bizony nagyon nehéz volt, mert rengeteg hal nyüzsgött a partmenti vízben. Mit tegyenek most már a fiatalok? A vizet nem csapkodhatták az evezőkkel – megsebeznék a halakat, s akkor azok megharagudnának, elzárnák az útjukat. Inkább szép szóval kell megkérni őket.

Vargun így szólt:

  • Lazacok, lazacok, adjatok utat, bátor kis csónakunknak!

Rojlik meg így kérte őket:

  • Lazacok, lazacok, adjatok utat okos kis csónakunknak!

A bátornak és okosnak mindenki örül. A halak odébb úsztak, utat engedtek a csónaknak, s a két fiatal giljak, így szerencsésen z új föld partjához ért.

Kiléptek a partra. mellettük a sűrű tajga húzódott; csak úgy zúgtak a topolyák és a jegenyefenyők. A fák dús lombúak, sudárak voltak, s minden ágon coboly játszadozott, mókus ugrándozott, és mogyorót törgetett. Aztán egy széles folyót pillantottak meg. Az egyik sekélyes helyen medve álldogált a vízben, púpos lazacra vadászott.

Vargun így szólt a leányhoz:

  • Van hal – lesz jukolánk. Van medve – lesz húsunk. Van mókus – lesz meleg ruhánk. Van coboly – mindenünk lesz.

Rojlik a kéklő hegyeket nézte:

  • Nézd, Vargun, a nap vendégségbe jő hozzánk, s velünk fog élni ezután! Nagyszerű földet találtunk. Milyen nevet adjunk neki?

A fiatal vadász elgondolkozott, majd így szólt:

  • Nevezzük a Boldogság Földjének!
  • Nagyon jól mondod Vargun – dicsérte a lány. – Szép nevet adtál az új földnek.

Elgyönyörködtek a zöldellő tajgában, a kéklő hegyekben, a tündöklő napban. Rámosolyogtak a folyóra, a cobolyoknak megörvendeztek, a huncut mókusoknak, a tányértalpú medvének vidáman integettek. Aztán jurtaépítéshez láttak.

És e naptól kezdve a Boldogság Földje a giljakok hazája lett.

 

Fordította: Árvay János