Boldizsár Ildikó, úgy tanítja, hogy a mesék kódokat nyitnak meg az emberekben. Az alábbi mesét azért szeretem, mert megnyitja az önbecsülés, és az önértékelés kódját. Vajon, felismerjük-e, hogy bennünk létezik a csodálatos palota, amely szebb, mint a szultán palotája? Elhisszük-e magunkról, hogy szépek vagyunk, és vonzóak? Ha ezt a valóságot a magunkénak tudjuk, akkor a sértéseket képesek vagyunk „megtorolni”. Az egyensúly úgy áll helyre ebben a mesében, hogy a lány a sértést nem hagyja szó nélkül. Nem hiszek abban, hogy minden sértést le kellene nyelni, és abban sem, hogy mindenhez jó képet kellene vágni…

Az alábbi mese erről szól. Fogadjátok szeretettel!

A FÜGEMAGBELI SZÉP LEÁNY

ciprusi török mese

 

Egy volt, régen volt, a szita a szalmában volt, a tevék kikiáltók, és a bolhák borbélyok voltak, én meg anyácskám bölcsőjét ringattam. Anyám kiesett a bölcsőből, apám átesett a küszöbön.

Élt egyszer egy ember, meg a felesége. Szépen éltek, soha egy szóval meg nem bántották egymást; akinek szüksége volt rá, azt megsegítették. Boldogan éltek, csak egy bánatuk volt: nem született gyerekük. Megpróbáltak mindent, de hiába, Még sem vesztették el a reményt, este – reggel imádkoztak.

  • Hatalmas Allah, adj nekünk egy gyermeket, ha csak akkorát is, hogy egy fügemagba beleférjen – könyörögtek.

Egyszer aztán az ég meghallgatta az imájukat: az asszonynak gyermeke született: akkora kisleány volt, mint egy fügemag.

  • Hatalmas Allah, köszönöm, hogy meghallgattad az imámat – emelte égre a kezét az asszony.

A szemefénye volt a gyermek. Mindent elkövetett, hogy soha ne sírjon. Ha hűvös volt, elvitte az árnyékból, ha meleg volt, óvta a naptól. Egy hideg nap kitette a fügemagot a napra. Épp akkor arra repült egy éhes madár: felkapta a fügemagot, és elszállt vele. Egy sólyom üldözőbe vette a madarat. A madár menekülni próbált, s eközben a csőréből egy sziklás helyre ejtette a magot. A magból néhány nap alatt hatalmas fügefa nőtt.

A szultán fia épp akkor tért vissza a háborúból, emberei fáradtak voltak a kardforgatástól. Az egyik vezír odament a szultánfihoz:

  • Napok óta menetelünk. A katonák kimerültek. Amikor a háborúba mentünk, megpihentünk egy sziklás helyen. Engedd meg, hogy most is pihenőt tartsunk ott, hadd fújják ki magukat a katonák.
  • Igazad van, én is nagyon fáradt vagyok. Szólj, mikor odaérünk, ott megpihenhetünk.

Megsarkantyúzták a lovaikat, és nemsokára oda is értek a sziklás helyre. A szultán fiának a sátorát a korábbi helyére állították fel. Pihenés után kijött a sátorából, körülnézett és meglátta a hatalmas fügefát.

  • Mikor csatába mentünk, még nem volt itt ez a fa. mikor nőtt, hogy nőtt ilyen nagyra?
  • Nem tudjuk – válaszolták meghajolva az emberei.

Miközben a szultánfi járt egyet, a tábori konyhában elkészült az ebéd. Lefedett tányérokban hozták a sátrába az étkeket. A szultánfi leült a terített asztalhoz. Sorban leemelte a fedőket. Nem akart hinni a szemének: csupa olyan ételt látott, amelynek nem volt évszakja. Hívatta a szakácsát.

  • Mit főztél ma nekem?
  • Lencselevest, joghurtos piláfot és sült kolbászt.

A szultánfi újra levette a tányérokról a fedőt.

  • Mutasd meg, melyiket főzted! Itt zöldséglevest, tőtikét, meg rétest látok. Mit szólsz ezekhez?

A szakács meghajolt.

  • Ezeket nem én főztem. A tőtikéhez szőlőlevél kell. Te éppolyan jól tudod, mint én, hogy hadjáratban nem jutunk hozzá. Ha akarod, kérdezd meg a vezírektől, hogy mit főztem.

A szultánfi hívatta a vezíreit. Ők is azt mondták, hogy a szakács igazat beszélt, de ők sem tudták, ki főzte az ételeket.

A szultánfi elküldte embereit a sátraikba, de ő maga nem tudott elaludni. A fügefát leste. A fán – bár nem volt az évszakja – megjelent egy füge, az ágak közül pedig kilépett egy gyönyörű szép leány. Ringó járással sétált el a fa előtt.

  • Hová, hová, szép leány, ilyen ringatózva? – szólt oda.

A hangra a lány összerezzent, menekülni akart, de a szultánfi utána szaladt, és elkapta a kezét. Bevitte a sátorába. Beszélgettek, beszélgettek, s közben az ifjú szívében – bár titkolni igyekezett – fellobbant a szerelem lángja.

A lány elment, és a seregmásnap reggel folytatta az útját. A szultánfi amint felébredt, a lány arca jelent meg előtte, és a nap folyamán, bárhová nézett is, őt látta maga előtt.  Végül nem bírta tovább, szólt a lovászának, hogy a lovát készítse fel az útra. Felpattant a ló hátára s hamarosan ott volt a sziklás helyen. Megtalálta a táborhelyüket is. Látta, hogy a fügefa elszáradt.

Hívására előjött a lány. Most is ringatózva lépdelt. Először kedvesen beszélgettek, de aztán összevesztek. A szultánfi mérgesen a lány felé köpött.

  • Én a hatalmas szultán fia vagyok, te meg csak kényeskedsz, kacérkodsz velem. Elbolondítottál, és a szerelem sötét vermébe vetettél.

Azzal felpattant a lovára és hazavágtatott. Mindent megtett, hogy a lányt elfelejtse. Az udvari bolondokkal múlatta az időt.

A lánynak nagyon rosszul esett, ami történt.

  • Hatalmas Allah, tedd, hogy én legyek a világon a legszebb, a szultán palotájával szembeni hegyen pedig építs nekem olyan palotát, hogy még az övénél is szebb legyen! – emelte égnek a kezét.

A lány még ki sem mondta, ott állt a palota a hegyen, ő pedig ott találta magát benne.  Szolgálók vették körül. A palota kívül – belül csillogott – villogott, elvakította, aki csak ránézett. Nem sokára mindenki az új palotáról beszélt. A legkíváncsibbak a palota körül sétálgattak. Akinek sikerült a lányt is megpillantania, szinte megrészegedett tőle. gyorsan terjedt a lány szépségének híre, addig, addig, amíg a szultánfi fülébe is eljutott.

  • Ki az a lány? Ki fia – borja? Honnan pottyant ide? Menjetek, tudjatok meg mindent róla! – parancsolta meg az emberinek.

Azok elmentek, s visszatérve beszámoltak a látottakról. A szultánfi még kíváncsibb lett, úgyhogy a végén maga is odament.  Amikor meglátta a lányt, szinte kifutott a lábaiból az erő. Alig tudott felülni a lovára. Miután a palotájukba visszamenvén, kissé összeszedte magát, az anyját hívatta.

  • Anyácskám, láttam ma egy lányt. Egymás szemébe néztünk. A pillantásától meggyúlt a szívem, már enni, inni se kívánok. Menj, kérd meg nekem azt a lányt!

A szultán felesége hintóba szállt, hogy a fia bajára írt keressen. Elment a lány palotájába. Átadta ajándékait. A lány az egyik szolgálólányt szólította.

  • Fogd a gyöngyöket meg a rubintokat, amelyeket ez azúrhölgy hozott, vidd ki a baromfiólba, és vesd a tyúkok elé!

A szultán feleségének elállt a szava a csodálkozástól. Fölállt a székből, beült a hintóba, és hazatért a palotába. A fia már leste az anyját. Meg se várta, hogy kiszálljon a hintóból, szaladt elé, és kérdezte:

  • Mit mondott a lány anyácskám? Hozzám jön feleségül?
  • Bolond az a lány. A legértékesebb gyöngyeinket meg rubintjainkat vittem el neki, ő meg a tyúkok elé vettette őket.

Hiába teltek, múltak a napok, a szerelem tüze csak nem lohadt a szultánfi szívében. Megint megkérte az anyját.

  • Szépen kérlek anyácskám, menj el még egyszer ahhoz a lányhoz!

Az anyai szív, nem tud ellenállni gyermeke kérésének. A szultán felesége értékes karpereceket és fülönfüggőket készíttetett.  Hintóba szállt, és lány palotájába hajtatott. Beszélgettek, majd átadta az ajándékokat. A lány forgatta a karpereceket, aztán hívta az egyik szolgálólányt.

  • Fogd ezeket a karperceket, és vidd el a kovácshoz, csináljon belőlük láncot az árnyékszékre!

A szultán feleégének ennek hallatán elállt a szava. Szó nélkül távozott a lány palotájából. A fiú már alig várta anyja hazatérését. Meg se várta, hogy kiszálljon a hintóból.

  • Mi történt, anyácskám? hozzám jön feleségül?- kérdezte.

Az anyja mindent elmesélt, majd így zárta beszédét:

  • Ne küldj engem többet ahhoz a kötözni való bolondhoz!

A fiú fogyni kezdett, akár egy gyertyaszál. Ezt látva, az anyja szíve megenyhült. Messzi országokból hozatott atlaszselymekkel töltötte meg a hintaját, és újra elment a lány palotájába. Mielőtt átadta volna z ajándékait, így szólt:

  • Azért jöttem, hogy megkérjelek a fiam számára.
  • Hozzámegyek a fiadhoz, de van egy feltételem – válaszolta a lány.
  • És mi legyen az lányom?
  • Amikor a fiad eljön értem, gyalog vezesse a lovát, a lovászai pedig lovon jöjjenek.

A szultán felesége átadta a selymeket. A lány megvetőleg nézett végig rajtuk, aztán hívatta az egyik szolgálóját.

  • Fogd ezeket az anyagokat, és vidd az istállóba! Terítsd a lovak lábai alá!

Nagyon megbántotta ezekkel a szavakkal a szultán feleségét, de a fia kedvéért, nem szólt egy szót sem. Elbúcsúzott a lánytól, és hazament. A palotában mindent elbeszélt a fiának

A szultánfi elfogadta a feltételt, a lovászait lóra ültette, ő maga kötőféken vezette a lovát, úgy ment a lány palotájába. Egymásra néztek. Megsajdult a szíve. Ráismert a fügemagbeli leányra.

A lány a szultánfi elé köpött.

  • Micsoda trónörökös vagy te? Egy lány szépsége miatt képes vagy magad megalázni?

A szultán fia megértette, hogy hibát követett el. A lány elé borult, úgy kért tőle bocsánatot.

  • A köpéssel kiegyenlítettük a tartozásunkat. Állj fel!

Amikor az ifjú felállt, egymásba karoltak, úgy sétáltak beszélgetve. Kitűzték a lakodalom napját. Negyven nap, negyven éjjel tartó lagzit csaptak. Összeházasodtak, gyermekeik születtek. A lány szüleit is odavették a palotába. Mindannyian boldogan éltek.

Én is ott voltam, aztán eljöttem.

 

Tasnádi Edit fordítása

 

Csóka Judit

klinikai szakpszichológus

meseterapeuta

hipnoterapeuta