A levágott kezű lány

német mese

 

Volt egyszer egy molnár, aki lassacskán elszegényedett, és már semmi egyebe nem volt, mint a malma, és egy almafa mögötte. Egyszer, amikor elment az erdőbe fáért, odalépett hozzá egy öregember, akit ő még sohasem látott, és azt mondta:

  • Minek vesződöl a favágással? Gazdaggá teszlek, ha nekem ígéred azt, ami a malmod mögött áll.

„Mi más lehet az, mint az almafám?” – gondolta a molnár, igent mondott, és odaígérte az idegennek. Az pedig felkacagott gúnyosan, és azt mondta:

  • Három év múlva eljövök, és elviszem, ami engem illet.

Azzal elment. Amikor a molnár hazaért, a felesége odaszaladt hozzá, és megkérdezte:

  • Mondd csak te molnár, honnét jön a házunkba, ez a hirtelen gazdagság? Almárium és láda, egyszerre csak tele van, pedig senki fia nem töltötte. Nem is tudom, hogyan lehetséges ez.

A molnár így felelt:

  • Mindez egy idegen embertől való, akivel az erdőben találkoztam, és nagy kincseket kínált, én pedig neki ígértem cserébe, ami a malom mögött áll: azt a nagy almafát, ugyan odaadhatjuk a kincsekért.
  • Óh, jó ember – szólt az asszony ijedten-, az ördög volt, akivel találkoztál, és nem az almafára gondolt, hanem a leányunkra, aki a malom mögött állt, és az duvart seperte.

A molnár leánya szép volt és jámbor s a három év során, istenfélelemben és bűntelenül élt. Amikor pedig letelt az idő, és eljött annak a napja, hogy a Gonosz elvigye őt, ő tisztára mosakodott, egy krétával kört von maga köré. Az ördög megérkezett jókorán, de nem férkőzhetett a leányhoz. haragosan mondta a molnárnak:

  • Végy el tőle minden vizet, nehogy meg tudjon mosakodni, máskülönben semmi hatalmam fölötte.

A molnár félt az ördögtől, és engedelmeskedett. Másnap reggel megint eljött az ördög, de a leány a könnyeit, hullajtotta a kezére, és így tiszta maradt. Az ördög megint csak nem férkőzhetett hozzá, és így szólt haragjában a molnárhoz:

  • Vágd le mindkét kezét, különben semmit sem tudok ártani neki.

A molnár elborzadt, és azt válaszolta:

  • Hogyan is vághatnám le a tulajdon gyermekem kezét!

Akkor a Gonosz megfenyegette, mondván:

  • Ha nem teszed meg, akkor te vagy az enyém, és téged viszlek el.

Az apa félt az ördögtől, és megígérte, hogy engedelmeskedni fog. odament a leánykához, és azt mondta:

  • Gyermekem, ha nem vágom le mindkét kezedet, engem visz el az ördög, és én annyira féltem tőle, hogy megígértem. Segíts meg a bajban, és bocsásd meg a gonosztettet, amit elkövetek rajtad.

A leány pedig azt válaszolta:

  • Kedves apám, tégy velem, amit akarsz, a gyermeked vagyok.

Akkor odanyújtotta mindkét kezét, és hagyta, hogy az apja levágja őket. Az ördög harmadszor is eljött, de a leányka olyan sokáig sírt, és annyi könnyet hullajtott a csonkjaira, hogy azok teljesen tiszták lettek. Akkor az ördögnek takarodnia kellett, és minden jogát elveszítette a leányra.

A molnár azt mondta a leányának:

  • Akkora vagyon nyertem általad, hogy életed fogytáig tejben – vajban fürdetlek.

A leány azonban azt válaszolta:

  • Itt nincs maradásom, elmegyek. Majd csak lesznek együtt érző emberek, akik adnak, amennyi nekem kell.

Azzal a hátára köttette megcsonkított karját, és napkeltekor útnak indult.  Ment – mendegélt egész nap, míg rá nem esteledett. Akkor a király kertjéhez ért, és a holdfényben látta, hogy szép gyümölcsökkel teli fák állnak ott; de nem tudott bemenni a kertbe, mert a kertet víz foglalta körül. És, mert egész nap úton volt, és nem evett egy falatot sem, és gyötörte az éhség, azt gondolta: „óh, bárcsak bent volnék, és ehetnék a gyümölcsökből, másként étlen kell vesznem.” Letérdepelt, és az Úristent szólítva imádkozott. Egyszer csak jött egy angyal, becsukott egy zsilipet a vízben, úgyhogy az árokban elapadt a víz, és a leány átmehetett. Mármost bement a kertbe, s az angyal is vele. Meglátott egy fát, azon gyümölcsök voltak, szép körték, de meg voltak számolva mind. Ő pedig odament, és az egyik körtét lelegelte a szájával, hogy az éhségét elverje, de a többihez nem nyúlt. Ezt meglátta a kertész, de mivel az angyalt is ott látta, és megijedt, és azt hitte, hogy a leány egy szellem, ezért hallgatott, nem mert kiáltozni, sem a szellemet megszólítani. Amikor a leány a körtét megette, jóllakott, és elment, hogy elrejtőzzék a bokrok között. Másnap reggel jött a király, akié a kert volt, megszámolta a körtéket, és látta, hogy egy hiányzik, és megkérdezte a kertészt, hová lett: a fa alatt nincs, a fán sincs. Azt felelte a kertész:

  • Éjszaka jött egy szelem, akinek nem volt keze, az legelte le az egyik körtét a szájával.

A király megkérdezte:

  • Hogy jöhetett át, a szellem a vízen? És hová ment, miután a körtét megette?

A kertész ezt válaszolta:

  • Valaki lejött az égből hófehér ruhában, becsukta a zsilipet, és elrekesztette a vizet, hogy a szellem átmehessen az árkon. És mert biztosan angyal volt, annyira féltem, hogy nem kérdeztem, és nem is kiáltottam. Amikor pedig a szellem a körtét megette, visszament.

A király pedig azt mondta:

  • Ha úgy áll a dolog, ahogyan elbeszélted, most éjjel veled őrködöm.

Amikor besötétedett, a király lejött a kertbe, s hozott magával egy papot, akinek majd a szellemet meg kellett szólítania. Mindhárman leültek egy fa alá és figyeltek. Éjfél körül megint kimászott a leány a bozótból, a fához lépett, és megint lelegelt egy körtét a szájával; mellette pedig ott állt a fehér ruhás angyal.  Akkor előlépett a pap és megkérdezte:

  • Istentől jöttél, avagy a világból? Szellem volnál, avagy ember?

A leány azt válaszolta:

  • Nem vagyok én szellem, hanem egy szegény emberi lény, mindenkitől elhagyatva, csak Istentől nem.

A király azt mondta:

  • Ha elhagyott is az egész világ, én, el nem hagylak.

Magával vitte a királyi palotájába, s mert a leány olyan szép és jámbor volt, szívből megszerette, csináltatott neki ezüstből kezet, és feleségül vette.

Egy év múlva hűborúba kellett mennie a királynak, akkor az anyjára bízta az ifjú királynét, mondván:

  • Ha gyermekágyba kerül, jól tartsátok, és gondosan ápoljátok, s rögtön írjátok meg a hírt egy levélben!

Mármost a királyné szült egy szép fiúcskát. A király öreg édesanyja, megírta fiának tüstént az örömhírt. csakhogy a hírnök, útközben megpihent egy pataknál, és mert kifáradt a hosszú úttól, elaludt. Akkor jött az ördög, aki mindig is ártani akart a jámbor királynénak, és kicserélte a levelet, egy másikkal, amiben az állt, hogy a királyné egy váltott fattyat hozott a világra. Amikor a király elolvasta a levelet, megijedt, és nagyon elszomorodott, de azért azt válaszolta, hogy tartsák jól a királynét, és ápolják, amíg ő haza nem érkezik. A hírnök elindult a levéllel hazafelé; útközben ugyanott állt meg pihenni, s megint elaludt. Ismét jött az ördög, s egy másik levelet csempészett a zsebében, amelyben az állt, hogy meg kell ölni a királynét, a gyermekével együtt. A király öreg édesanyja iszonyúan megrémült, amikor a levelet elolvasta, nem akarta elhinni, s még egyszer írt a királynak, de nem kapott másfél választ, mert az ördög mindannyiszor hamis levelet, csempészett az igaz helyébe; sőt az utolsó levélben még az is meg volt írva, hogy bizonyságképpen őrizzék meg a királyné nyelvét és szemét.

A király öreg édesanyja sírva fakadt, amiért ártatlan vért kellett volna ontania; éjszaka hozatott egy szarvastehenet, annak vágta ki a nyelvét és a szemét, és azt rakta félre. Aztán így szólt a királynéhoz:

  • Nem bírlak megöletni, ahogyan a király parancsolja, de itt nem maradhatsz tovább: eredj a gyermekeddel világgá, s ne gyere vissza soha többé.

Felkötötte a gyermeket a királyné hátára, s a szegény asszony, nagy könnyhullatással útnak indult. Elérkezett egy nagy sűrű vadonba, ott térdre borult, Istenhez imádkozott, és az Úr angyala megjelent előtte, s egy kis házikóhoz vezette, amelyen egy tábla volt a következő felirattal: „Itt bárki ellakhat.” A házikóból kijött egy hófehér szűz, és így szólt:

  • Isten hozott királyné asszony! -, azzal bevezette őt.

Leoldozta a kisfiút a hátáról, s odatartotta a mellére, hogy szopjék, majd lefektette a fiúcskát egy megvetett, szép kis ágyba. Akkor így szólt a szegény asszony:

  • Honnan tudod, hogy én királyné voltam?

A fehér szűz azt válaszolta:

  • Én angyal vagyok, Isten küldött, hogy a gyermekedet, és téged gondozzalak.

A királyné pedig hét évig maradt a házban, ahol jó sora volt, és Isten olyan kegyes volt házzá jámborsága miatt, hogy levágott kezei kinőttek.

Végül a király hazatért a háborúból, s első dolga volt, hogy látni akarta a feleségét és gyermekét. Öreg édesanyja pedig sírva fakadt, mondván:

  • Te gonosz ember, miért írtad nekem, hogy fosszak meg életétől két ártatlan lelket? -, és megmutatta neki a két levelet, amelyet a Gonosz hamisított, majd így folytatta: – Megtettem, amit parancsoltál -, s felmutatta a bizonyságokat, a nyelvet, és a szemgolyókat.

Akkor a király olyan keservesen kezdte siratni szegény feleségét és fiacskáját, hogy öreg édesanyja megkönyörült rajta, és azt mondta:

  • Ne bánkódj, él a feleséged egy szarvasünőt ölettem le titokban, és abból vettem a bizonyságjeleket, a feleségednek pedig hátára kötöttem a gyereket, s meghagytam neki, menjen világgá, és azt is megígértettem vele, hogy soha nem tér vissza, mivel annyira haragszol rá.

Azt felelte a király:

  • Addig megyek, ameddig ér a kék ég, és nem eszem, nem iszom, ameddig meg nem találom a kedves feleségemet és a gyermekemet, ha oda nem vesztek, vagy éhen nem haltak az óta.

Útnak indult a király, jó hét évig mendegélt, kereste övéit kőszálak tetején és barlangok mélyén, de nem találta őket, és már azt gondolta, hogy étlen – szomjan pusztultak. Nem evett és nem ivott mindvégig, de Isten életben tartotta. Végül elérkezett egy nagy vadonba, s talált ott egy házikót, amelyre ki volt írva: ”Itt bárki ellakhat.” Kijött a fehér szűz, a királyt szépen kézen fogta, bekísérte, és azt mondta:

  • Isten hozott, király úr!

Majd megkérdezte tőle, honnét jön. A király azt válaszolta:

  • Jó hét éve bolyongok, keresem a feleségemet, és a gyermekét, de nem találom őket.

Az angyal, ételt-italt kínált neki, de a király nem nyúlt semmihez, csak egy kicsit meg akart pihenni. Le is feküdt aludni, s egy kendőt terített az arcára.

Az angyal benyitott a kamrába, ahol ült a királyné a fiával, akit Sokfájdalmúnak nevezett el. Az angyal így szólt a királynéhoz:

  • Menj ki a gyermekeddel együtt, mert itt a férjed.

Ő odament, ahol a király feküdt, és a kendő lehullott a király arcáról. A királyné pedig azt mondta:

  • Sokfájdalmú, vedd föl atyád kendőjét, és takard vissza az arcát!

A gyermek fölvette a kendőt, és visszaterítette a király arcára. Meghallotta őket álmában a király, s még egyszer lecsúsztatta a kendőt. Erre a fiúcska türelmét vesztette, és azt mondta:

  • Édesanyám, hogyan is takarhatnám vissza az atyám arcát, ha nincsen atyám, sehol a világon? Hiszen úgy tanultam imádkozni: mi atyánk, ki vagy a mennyekben! te magad mondtad, hogy az atyám a mennyekben van, és ő a Jóisten. Hogyan is tekinthetnék atyámnak egy ilyen vadembert? Ő nem az én atyám.

Amikor a király ezt meghallotta, fölkelt, és megkérdezte az asszonyt, kicsoda.  Ő azt válaszolta:

  • Én a feleséged, vagyok, ez pedig a fiad, Sokfájdalmú.

De a király látta, hogy megvan a keze, és azt mondta:

  • Az én feleségemnek ezüstből volt a keze.

Az asszony azt válaszolta:

  • Isten kegyelméből kinőtt az igazi kezem.

Az angyal pedig bement a kamrába s kihozta megmutatni a királynak az ezüst kezeket. Ekkor bizonyosodott meg a király, hogy ők a kedves felesége s a kedves gyermeke, és megcsókolta őket, és felvidult, és azt mondta:

  • Súlyos kő hullott le a szívemről.

Akkor még egyszer együtt étkeztek Isten angyalával, majd hazamentek a király öreg édesanyjához. mindenütt nagy volt az öröm, s a király és a királyné még egyszer házasságot kötöttek, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.

 

Fordította: Márton László

Csóka Judit – meseterapeuta