Ez a mese arról, szól, hogy ha nem merünk önmagunk lenni, hanem mindig másokat utánzunk, másokhoz hasonlítgatjuk magunkat, milyen nevetséges helyzetekbe kerülünk. Önmagunknak lenni, tulajdonképpen sokkal egyszerűbb, mint ahogyan sokan gondolják. Lekerül a vállunkról egy jókora teher, mert elkezdhetünk végre magunkra figyelni, felfedezni a saját erőinket, a bennünk lévő tehetséget. Végre a saját utunkat járhatjuk, és a saját életünket élhetjük… ez izgalmasabb is, és hasznosabb is, mint mások életét élni.

Csóka Judit – meseterapeuta

 

 

A PRÉRIFARKAS MINDIG UGYANAZ MARAD

indián mese

 

Valamikor réges-régen élt egy pulykakakas. Ezt a pulykakakast meglátogatta egyszer komája, a prérifarkas. A vendég kényelmesen letelepedett, nézelődött. A pulykakakas közben behívta a feleségét, leültette, aztán cirógatta, paskolta és kérlelte addig-addig, míg pulykáné szép nagy tojásokat tojt. A pulykakakas ezután fogott egy fazekat, belerakta és megfőzte a tojásokat, s főtt tojással meg tortillával vendégelte meg komáját, a prérifarkast. Az meg jól befalt, fölállt, faképnél hagyta komáját, a pulykakakast, s egy árva szóval sem köszönte meg a vendéglátást.

Kis idővel ezután a pulykakakas ment látogatóba komájához, a prérifarkashoz. A prérifarkas odahívta a feleségét, leültette, cirógatta, paskolta és kérlelte, aztán még verte is, de az csak nem tojt szép nagy tojásokat.

A pulykakakas egy darabig csak nézte őket, aztán rákiabált komájára, a prérifarkasra:

– Ne bántsd a feleségedet! Akármit csinálsz is vele, nem tud az tojást tojni, nem pulykának jött a világra! Te se vagy pulykakakas, ne hidd hát, hogy a feleségedet szép szóval vagy ütleggel megtaníthatod a pulykák tudományára! Neki is, neked is prérifarkas módján kell élni a világban.

Elröstellte magát a prérifarkas, és röstelkedett azért is, mert komáját, a pulykakakast csak üres tortillával tudta megvendégelni.

A prérifarkas később látogatóba ment komájához, a babhoz. A bab udvariasan leültette vendégét, jómaga meg keresett egy botot, a ház hátsó falához ment, bottal verte az indákat addig-addig, míg sok érett bab hullott a földre. Azt aztán összeszedte, fazékba tette, megfőzte, s főtt babbal meg tortillával vendégelte meg komáját, a prérifarkast.

“Ez aztán pompás – gondolta magában a prérifarkas -, jól megjegyzem magamnak, hogyan kell csinálni!”

Jól befalt, fölállt, faképnél hagyta komáját, a babot, s egy árva szóval sem köszönte meg a vendéglátást.

Kis idővel ezután a bab ment látogatóba komájához, a prérifarkashoz. A prérifarkas udvariasan leültette a vendégét, jómaga meg keresett egy botot, a ház hátsó falához ment, s ütötte-verte, ahogy csak bírta. A fal először kilyukadt, aztán félig bedőlt, de bab természetesen nem hullott róla. A nagy zenebonára kilépett a házból a bab, hogy lássa, mit csinál a komája.

– Komámuram! Miért vered szét a házadat? – kiáltott a prérifarkasra. – A bot nyomán nem hullhat bab, hiszen nálad sohasem nőtt! Az én házam fala egészen más, elvégre én bab vagyok, babnak jöttem a világra! Te meg prérifarkas vagy, s prérifarkas módján kell élned a világban!

Elröstellte magát a prérifarkas, és röstelkedett azért is, mert komáját, a babot csak üres tortillával tudta megvendégelni.

A prérifarkas később látogatóba ment komájához, a méhecskéhez.

– Jó napot, méh koma!

– Jó napot, farkas koma! Kerülj beljebb, telepedj le nálam!

A prérifarkas kényelmesen letelepedett, méh koma meg fogott egy fejszét meg egy tökcsuprot. A fejszével lyukat vágott a saját oldalába, s a lyukon át kicsorgó színmézet fölfogta a tökcsuporba. Mikor a tökcsupor megtelt, a méh szépen beragasztotta a lyukat, amit a saját oldalába vágott, a komáját pedig megvendégelte mézzel és tortillával.

A prérifarkasnak nagyon ízlett a színméz: ilyen csuda jót még sohasem evett. Föl is falta az utolsó csöppig, lenyalta a szája szélét is, aztán fölállt, faképnél hagyta a komáját, a méhet, s egy árva szóval sem köszönte meg a vendéglátást.

Kis idővel ezután a méh ment látogatóba a prérifarkashoz.

– Jó napot, farkas koma!

– Jó napot, méh koma! Kerülj beljebb, telepedj le nálam!

Ahogy a méh beljebb került, a prérifarkas fogott egy fejszét meg egy tökcsuprot. A fejszével lyukat vágott a saját oldalába, de nem méz folyt ám belőle, hanem vér! És olyan sok vér, hogy a prérifarkas egészen elgyöngült, s nagyon-nagyon félt. A méh meg rémülten kiáltozott:

– Mit csináltál, farkas koma, jaj, mit csináltál?! Nem vagy te méh, nem folyathatsz színmézet a tökcsuporba! Prérifarkasnak születtél, prérifarkasként kell élned a világban!

Elröstellte magát a prérifarkas, és röstelkedett azért is, mert komáját, a méhet csak üres tortillával tudta megvendégelni.

A méh udvariasságból evett egy csöppnyi tortillát, szépen megköszönte, hazament.

És ezzel vége ennek a régi, nagyon régi történetnek.

 

Bartócz Ilona átdolgozása