A vörös szőrmók

„Halkan sírdogál a reménység,
mert fehér párnák közt fekszem én.
Ifjú arcom sápatag reszket;
félelem suhan át testemen.

Reszketek…”

 

-Feladom – sóhajtotta a lány. – A csudába is! Ez a legjobb, amit mondhat egy doki és a nővérem. Akkor is, ha más orvosok mást mondanak.

A lány egy fehér szobában feküdt egy elektromosan működő, svájci kórházi ágyban. A plafont bámulta, s mindenféle képkocka villant fel előtte. A verses füzetének sorai, amelyeket évekkel ezelőtt írt. A kórházak sora, a mentőkben való zötykölődések a betondzsungelen át, a sürgősségi, a vizsgálatok sora. A mozgásképtelensége előtti évek. A sok műtét. A sok halálhír, ami körülötte repdesett. A halottaskocsik megjelenése a kórház előtt. Apa… „Miért hagyja el egy apa a családját és éppen akkor, amikor a legnehezebb idők köszöntenek be? Pszichoszomatikus betegség?  Konverziós zavar? Egy másik talány. Nos, a legjobb, mert akkor meg fogok gyógyulni. Miért is ellenkeztem? Kész őrültség.” – merült gondolataiba a lány, miközben azt vitatták, hogy operálják őt, vagy sem?

Ekkor a semmiből hirtelen egy vörös szőrű, zöld szemű macska ugrott az ölébe és sálként a nyaka köré fonódva dorombolt ott, ahol az elváltozások vannak a gerincvelőjében az MRI vizsgálata alapján.

-Hé, te büdös disznó! Hogy jutottál be ide?

A különös macska nyávogott egyet és egyenesen a lány szemébe nézett.

-Nos, ha már itt vagy, elmesélek neked valamit – mondta azzal a meggyőződéssel, hogy tudta, bízhat az állatokban, ők aztán biztosan nem mondják el senkinek -, de előtte szépen kérlek, szállj le a nyakamból, mert megfojtasz.

A vörös szőrmók arrébb lépdelt kecsesen és megint csak úgy feküdt le a lány mellkasára, hogy a szemébe nézett azzal az átható zöld szemével, amiből bölcsesség sütött. És akkor a lány elkezdett beszélni és csak sírt és sírt.

-Nem tudom miért bénultam meg. Nem tudom, miért nem érzek semmit. Azt mondják – néhány doki – hogy a balesetemből kifolyólag, és nem tudják, hogy a… mindegy minek hívjuk, nagyon ritka betegség a gerincvelőben, hogy az velem született, vagy a balesetem után keletkezett, és nem tudnak meggyógyítani. A másik véglet pedig az, hogy nem okozhatott semmi sem olyan károsodást, amitől így vagyok, és azt mondják, hogy konverziós zavar. Vagyis a felgyülemlett stressz kivetül a testre, valamilyen oknál fogva. A legrosszabb az cicuskám, hogy ennek már több éve és mindent bevetettek. Ha konverziós zavar lenne, már nem lennék így. Hallottam egy nőről is, akinek az volt a betegsége a gerincvelőjében, mint nekem, és végül Isten meggyógyította. Fogalmam sincs miért, de úgy érzem, hogy fel kell adnom az emberi okoskodásomat, és makacskodásom. Engedni kell, hogy a dolgok csakúgy megtörténjenek. Nem tudom, hogy valaha is meg fogok e gyógyulni, de azt érzem megmagyarázhatatlanul, hogy van remény. Csak siethetne már az a csoda, mert egyre romlik a testem, haldoklik. Mindenféle bajt okozott már ez a betegség, a bénulás és az izomsorvadás.

A lány nagyon kimerült a beszédtől. A kis szőrmók továbbra is dorombolt. A lány még utoljára felnézett az égre és álmában a felhőkre csücsült. És nem akart onnan felébredni, mert olyan jó volt ott, nem voltak fájdalmai többé.

Ám mint mindig, ezúttal is fel kellett ébredjen. Mindig felébredt, még akkor is, ha úgy érezte, hogy már nem fog. Megszólalt a csengő és a vörös cicus egy szempillantás alatt leugrott a lány mellkasáról és eltűnt. A lány a szobába mosolygot és az a biztos érzése támadt megkönnyebbülten, hogy az élete innentől csak jobb lehet, bármi is történjék, mert meglátta, hogy érdemes élnie és a csoda valójában minden pillanat az életében.

Szerző: Pati-Nagy Adri