Az elkényeztetett lány – bolgár népmese

Mostanában egyre több szülő keres fel, azzal a problémával, hogy gyermeke szemtelen, kezelhetetlen. Behívatják az iskolába, mert a gyermek pökhendi, fölényes a tanárokkal szemben. Úgy gondolják, hogy majd a pszichológus segít a bajon. Pedig ez elsősorban nem pszichológiai, hanem a nevelésből eredő probléma. Sok családban megfordultak az erőviszonyok. A gyerek az, aki diktál, köré szerveződik minden, neki akarnak a szülők kedvezni, minden, és mindenki elé helyezik a gyerek érdekeit.

Ez pedig nagyon nincs jól. Az alábbi mese, arról szól, mi lesz, a túlszeretett, elkényeztetett lányból felnőtt korára.

Csóka Judit – meseterapeuta

 

Az elkényeztetett lány

bolgár népmese

Élt egy faluban, egy házaspár. Csak egyetlenegy leányuk volt, de azt nagyon szerették és dédelgették, a széltől is óvták. Tenyerükön hordták, felvették, letették, mint egy bábut. A szomszédok el is nevezték a leányt „Kényeskének”, mivel a szülei reggeltől estig dolgoztak, hogy megkeressék a minden napi kenyérre és ruhára valót, ő meg csak hevert a suton. Reggelenként sokáig aludt, heverészett az ágyban. Amikor megunta a henyélést, édesanyja megfésülte, felöltöztette, ahogy a kisgyerekeket szokás, meg is etette: kanálkával rakta szájába az ételt. Aztán puha párnát tett a tűz mellé, arra ültette. Az elkényeztetett lány elbóbiskolt. Ha fázni kezdett, felkiáltott:

• Toljatok közelebb a tűzhöz!

Apja, anyja tüstént odaszaladt hozzá, hóna alatt megfogták, s közelebb tolták a tűzhöz. Amikor melege lett, a leány nagy lustán csak ennyit mondott:

• Húzzatok el!

Az öregek pedig elhúzták a tűz mellől. Így ment, ez nap nap után. Múltak az évek, a kisleány megnőtt, szép eladó lány lett belőle. Jöttek már a kérők is. Édesanyja szívesen látta kérőket, de azt mondta nekik:

• Odaadom a lányom, miért ne adnám? De meg kell mondanom, a mi lányunk nagyon el van kényeztetve. Tudjátok-e majd úgy becézni, kényeztetni, becézgetni, ahogy mi szoktuk?

Elmondta azt is, hogy a lány csak a tűz mellett szeret üldögélni. Hol odatolják, hol elhúzzák onnan. Az ételt kanálkával rakják a szájába.

• Eh, nem nekünk való ez! – mondták fejcsóválva a kérők, és ott hagyták Galinkát. Sokan jöttek körülnéztek, de egyikük sem szánta rá magát, hogy feleségül vegye Kényeskét.

Végre beköszöntött egy legény fáradtan, porosan. Egyenesen a szántóföldről jött, munkától volt kérges a keze. Kényeske anyja ennek is elmondta, milyen a lánya, mire a legény felkiáltott:

• Ilyen feleség kell nekem! Úgy fogunk élni, mint a galambok. A tenyeremen fogom hordozni ezt a lányt. Add nekem feleségül!
• Vidd hát – mondták az öregek. Elhúzták a lányukat a tűz mellől, felöltöztették menyasszonyi ruhába, és feltették a szekérre. A legény elvitte őt a maga házába, ott letette a tűzhely mellé az ágyra, aztán kiment a fészerbe, vágott egy csomó fát, behozta, és szép nagy tüzet rakott. De amikor az égő fahasábok sütni kezdték a lányt, az elkiáltotta magát:
• Húzz el innen!

A fiatal férj, csak megvakarta a nyakát, úgy tett, mintha nem hallaná, és kiment az udvarra. A fahasábok még nagyobb lángra kaptak.

• Húzz el! – kiabált az elkényeztetett leány.

De amikor látta, hogy nincs ott senki, aki elhúzná, felugrott, és az ajtóhoz futott. Már akkor késő ősz volt. Kint hideg szél fútt. A menyecske leült az ajtó mellett, és csak ült, ült, már a foga is vacogott a hidegtől.

• Tolj oda a tűz mellé! – kiáltotta hirtelen. – Tolj oda! – kiáltott másodszor is, de nem volt

senki, aki odatolja.

Akkor szépen felállt, és odahúzódott a tűz mellé. És mivel ne volt senki, aki vacsorát készített volna, éhesen feküdtek le.

Másnap a férj virradatkor felkelt, és parancsolgatni kezdett a takarónak: annak a takarónak, amelyikkel a felesége takarózott.

• Ide figyelj, takaró! – szólt hozzá. – Én most elmegyek szántani, te pedig főzd meg az ebédet. A felét hagyd itt s feleségemnek, a másik felét, hozd ki nekem a szántóföldre. Csak arra vigyázz, hogy idejében gyere. Különben lesz nemulass!

Azzal elindult a mezőre, menyecske pedig otthon maradt, és az ágyban heverészett, ahol a férje hagyta. Mikor az ebéd ideje közeledett, az asszonyka a takaróhoz fordult, és nógatta:

• Nosza, takarócskám, kelj fel! nem hallottad mit parancsolt neked az uram? Főzd meg az ebédet, de szaporán, mert éhen halok!

A takaró csak hallgatott, meg se moccant. A menyecske fenyegetőzni kezdett:

• Baj, lesz, ha nem fogadsz szót!

Azzal leült a tűz mellé melegedni.

Este hazajött a szántóvető éhesen és fáradtan. Menten rákiáltott a takaróra:

• Te semmirekellő! Miért nem hoztál nekem ebédet?

Aztán a feleségéhez fordult szemrehányóan:

• Figyelmeztetned kellett volna! Miért nem figyelmeztetted?
• Szóltam én neki, édes férjem – mentegetődzött a menyecske-, de nem hallgatott rám.

Erre az éhes gazda, megragadta a takarót, ráfektette a feleségére, és jól kiporolta bottal.

• Jaj, jaj, édes férjem! – kiáltozott a menyecske. – A takarót vered, de nekem fáj!
• Úgy kell neked asszony! Tűrd el! Azért verem, hogy máskor hallgasson rád! – felelte a gazda, és tovább páholta.

Megint csak éhesen feküdtek le. Harmadnap ugyanez történt. Negyednap azonban amikor Kényeske látta, hogy a takaró nem mozdul, és nem akarja elkészíteni az ebédet, felkelt, feltűrte a ruha ujját, kitakarította a házat, főzött egy nagy fazék babot, sütött forró cipót, és kivitte az ebédet a szántóföldre. Ott aztán a fiatal házasok leültek egymás mellé, és jóízűen megebédeltek.

• Hát végül mégis szót fogadott a takarónk? – kérdi a férj. – Ráfanyalodott a munkára?
• Szót fogadott ám! meg se moccant! Csak hevert a tűzhely mellett egész nap.
• Hát ki főzte az ebédet?
• Én magam.
• No, akkor dobd ki a takarót az udvarra, mihelyt hazamégy. Látni sem akarom.

Amikor este a fiatal gazda látja, hogy a ház ki van takarítva és szépen kiseperve, azt mondja a feleségének:

• Ne engedd meg többé a takarónk, hogy ottheverjen, és lustálkodjon a tűz mellett, mert különben furkósbottal látom el a baját!
• Nem vagyok bolond, hogy odaengedjem – felet a menyecske. – Ha elölről kezdené, megint csak nekem sajogna a hátam…

Attól fogva boldogan éltek a fiatalok. A gazda kint dolgozott a mezőn, az asszony ellátta a házat. Csakhogy egy idő múlva betoppant a menyecske anyja. messziről kiáltozott:

• Eljöttem aranyom! Látni akarom, hogy megy a sorod. Jól vagy-e? Tenyerén hordoz-e a férjed? Odahúz-e tűzhöz, ha fázol, és elhúz-e mellőle, ha meleged van? Kanálkával etet-e, falatonként?
• Aj, anyám nem tudod, mi történt! – lelkendezett a menyecske, és elmesélt mindent: – Volt itt egy átkozott takaró, utálatos holmi, mondom neked. A férjem minden nap jól elverte bottal, és mégsem értett a szóból. Nem értett, ha mondom.

Amikor a menyecske befejezte a történetét, az öregasszony felfortyant.

• Úgy?!- kiáltott. – Tehát arra kényszerít az urad, hogy főzz neki, és söpörd a házát? Hát arra való a te kis kezed, hogy söprűt forgasson? Anyád egyetlenével, így bánnak ebben a házban?! Micsoda gonosz emberbe botlottunk! Hol van a holmid kislányom? Gyorsan szedj össze mindent, ami a tied, aztán menjünk innen minél előbb.
• Hová menjünk anyám? – kérdezte a menyecske.
• Majd én vigyázok rád ezután is, ahogy eddig vigyáztam. Nem engedhetem, hogy itt robotolj tovább.

Összeszedi a menyecske minden holmiját, beköti egy nagy bugyorba, felteszi az anyja hátára – és elindulnak. De alig lépnek ki a házból, meglátja őket a gazda, aki akkor jött haza a szántóföldről.

• Hé, hová viszi kend a feleségemet?- kérdi az öregasszonyt.
• hazaviszem az otthonába, nem hagyhatom itt szégyenszemre. Nem szokott ő a munkához, és ne is törje magát.
• Menjenek csak be a minél előbb a szobába, mielőtt megemlíteném a furkósbotomat! – kiáltott a gazda, és visszaterelte őket a házba. A feleségéhez fordult, és szépen kérte:
• Teríts asztalt! Olyan éhes vagyok, mint a farkas! Két tányérba meríts az ételből, és add ide a cipót!

A menyecske sebtiben kimerte az ételt két tányérba, és az asztalra tette a cipót. Fogta a gazda, ketté tépte, felét a feleségének adta és biztatta:

• Egyél!
• Hát én? – kérdezte az anyós. – Nekem nem adsz belőle?
• Kendnek? – fordult hozzá a veje. – Amiért arra tanította a lányát, hogy ne dolgozzék?

Az anyós, kékült – zöldült dühében, aztán felkiáltott:

• Ide ugyan, többé be nem teszem a lábamat!

Azzal az ajtóhoz rohant, és már ott sem volt.

Amint hazaért, magához intette a férjét.

• Végy magadhoz sompálinkát, és eredj te a lányunkért. Én arra neveltem, hogy éljen kényelmesen, finoman, nem pedig arra, hogy robotoljon naphosszat! Szedd a lábad szaporán!

Felkelt az apa, és elment a lányáért. De előbb megtudakolta, hogy s mint élnek, mivel töltik a napjukat.

Akkor azt mondta a lányának:

• Édes gyermekem, és tulajdonképpen azért jöttem, hogy hazavigyelek. De most már látom, hogy jobb lesz, ha itt maradsz a férjed mellett. Mi már megöregedtünk, maholnap meghalunk, és akkor senkid nem lesz, aki a tűzhöz tolna, vagy onnan elhúzna. Nehezedre esik a munka?
• Dehogy esik nehezemre, édesapám, hiszen egészséges vagyok, és fiatal.
• Akkor csak dolgozz, édes lányom! becsüld meg derék szántóvető férjedet, és ne hallgass anyádra. Menj a férjed elé, és segíts neki, amíg az ökröket kifogja, és az istállóba vezeti.

Felugrik a menyecske, kiszalad a férje elé. A gazda, mikor meglátta, meg is örült, el is csodálkozott. kérdezte is menten:

• Ki tanított arra, hogy így cselekedjél? Eddig ezt nem tetted.
• Édesapám tanított rá – felelt a menyecske. – Látogatóba jött hozzánk, bent van a szobában.

Bement a fiatal gazda a szobába, örömmel köszöntötte apósát, szépen megvendégelte, étellel-itallal jól ellátta, este puha ágyba fektette, másnap egy rókabőrt akasztott a vállára, és nyájasan kikísérte.

Az öregasszony a ház előtt várta. Amikor megpillantotta, már messziről kiabálni kezdett:

• Jaj, öregem, mit cselekedett az átkozott vőnk! Engem csak rossz szóval traktált, téged pedig úgy megvert, hogy még a bőrödet is lenyúzta.

 

Fordította: Pappné Takács Gizella

Forrás: Ravasz Péter / bolgár népmesék / Móra Könyvkiadó 1975