Vajon gazdagíthat-e bennünket, amikor nagyon nehéz helyzetbe kerülünk? Amikor úgy mond, nyakig ér a sz…r?  Ha, igen, akkor hogyan? Mitől függ, hogy a dolgokat, amelyek az utunkba akadnak, gazdagodásra használjuk, vagy értéktelennek ítélve, kidobjuk? Helyére tudjuk-e tenni a dolgokat, magunkban és a környezetünkben. Úgy ahogy ezt Bőhön a vadász tette. Az alábbi mesét Luzsi Margó az egri gyerekkönyvtáros szokta így mesélni. Én pedig Boldizsár Ildikó, Életválságok meséi című kötetéből vettem.

Bőhön Höbűn

burját mese

 

Hajdanában réges-régen élt egy legény Burjátországban. Úgy hívták Bőhön. Vadász volt ez a legény, a burjátok úgy mondják höbűn. Hát a legényt mindenki csak úgy emlegette: Bőhön höbűn.

Egyszer jókor reggel Bőhön Höbűn elhatározta, hogy elmegy vadászni. Volt egy kis szekere, abba befogta szép kicsi fehér bikáját, s elindult. Kellett a szekér, hátha valami nagy vadat ejt, s akkor azt el tudja rajta hozni.

Ahogy így ment mendegélt, elhagyta már a falut, amikor szemébe ötlött egy rozsdás olló. Ott hevert az úton. Bőhön nem röstellt lehajolni érte, feltette a szekérre, s arra gondolt:

  • Bármi legyen, gazdagít.

Így tanulta ezt az apjától, az meg az ő apjától.

Ment tovább Bőhön höbűn, amikor pár lépés után mit látott? Látott az úton egy békácskát. éppen őt nézte. lehajolt Bőhön a tenyerébe vette a békácskát, és mondta neki:

  • Na, te kicsi békácska, ne árválkodjál itt az úton, gyere velem – azzal szekérre tette, s arra gondolt: Bármi legyen, gazdagít!

Ment tovább. Ahogy így lépkedett, ballagott, egyszer csak egy csöpp kis kígyó siklott át előtte. Megállt a kígyócska, öltögette a nyelvét Bőhönre. Ő meg odament, óvatosan a kezébe vette a kis állatot, s mondta neki is:

  • Na, te kicsi kígyócska, ne árválkodj, itt az út szélin te sem, gyere velem!

Azzal szekérre tette őt is, és arra gondolt, amit az apjától, az meg az ő apjától tanult:

  • Bármi legyen, gazdagít!

Így ballagott Bőhön höbűn vidáman, amikor egyszeribe valami megütötte az orrát. Beleszippantott mélyen a levegőbe, nézett jobbra, nézett balra, aztán lenézett a lába elé, s nem csalódott. mert az hevert előtte, amire gondolt. Egy szép nagy friss gőzölgő tehénlepény. Bőhönnek rögtön eszébe jutott:

  • Bármi legyen, gazdagít!

Lehajolt, felvette a tehénlepényt, s feltette azt is a szekérre.

Kettőt se lépett, amikor megbotlott valamiben. Egy nagy nyeletlen kalapács akadt a lába elé. Feltette azt is a szekérre, mondván:

  • Bármi legyen, gazdagít!

Ment tovább, nézelődött, nézelődött, s hát megpillantott az út szélén egy elhagyott fürj fészket. Három kicsi tojás árválkodott benne. Nem hagyhatta ezt Bőhön höbűn, magához vette a tojásokat, feltette a szekérre, s na, mit mondott? Hát azt, hogy:

  • Bármi legyen, gazdagít!

Már beért az erdőbe, amikor az út két oldalán egy – egy kiszáradt bokrot vett észre. Fogta a kökénybokrot, felrakta a szekérre. Fogta a galagonyabokrot, felpakolta azt is, és azt mondta, amit az apjától, az meg az ő apjától tanult:

  • Bármi legyen, gazdagít!

Már szürkült, amikor meglátott egy tanyát. Rögtön tudta a nyomokból, hogy egy mangatháj házához érkezett. Ismerik ám a burjátok a mangathájt – ámbár senki se tudta megmondani, pontosan milyen. Nem ám, mert aki találkozott egy mangathájjal, azt a mangatháj megette.

Bőhön nem azért volt höbűn, hogy megijedjen! Gondolta, mangatháj ide, mangatháj oda, ő bizony itt letanyázik. Elkezdett lepakolni a szekérről. A kalapácsot feltette az ajtófélfára. A tehénlepényt letette a küszöb elé. Aztán bement a házba és körülnézett. A gerendára felakasztva túró csöpögött. Alatta dézsában gyűlt a savó, éppen jó volt a békácskának. Egy sajtárban tej volt, oda betette a kicsi kígyót. A mangatháj ágyában megágyazott a két szúrós bokornak, gondosan betakarta őket dunyhával. A sparhelt meleg hamujába került a három tojás, ő maga meg bebújt az ágy alá.

Jött a mangatháj. Üres volt a bendője, nem sikerült a vadászat.

  • Hő, hő! Idegen szagot érzek! Itt ember járt, lesz már vacsora! Csak szomjas vagyok, iszok egyet.

És bement a házba.

Odament a savóhoz, hogy igyon. Igen ám, de a kis békácska szemen köpte a szörnyet. Felbődült, nem tudta mi lehet az. Ment a tejhez, hogy akkor abból igyon. Kivágódott a kicsi kígyó, belemart a szeme közé. Üvöltött a mangatháj, megtántorodott, belehuppant az ágyba. Jajj! Szúrt a sok hosszú tüske nagyon. felugrott a szörnyeteg, meglökte a sparheltet, kiugrott helyéről a hamutartó fiók. A három tojás összekoccant, összetört, a forró tojáslé, meg szembe spriccelte.

  • Jaj! Jaj! Mi a csoda ez?? Jajjjjj! – és futott kifelé a házból.

Hanem, azt elfelejtettem mondani, hogy Bőhön höbűn kiejtette a zsebéből az ollót, s az ott hevert a földön. Belelépett a mangatháj, beleállt az olló a pucér talpába.  Kínjában üvöltött rettenetesen, feltépte az ajtót, kiugrott rajta. No, bizony épp a tehénlepényre. Azon elcsúszott, hanyatt esett, a fejére meg rá a kalapács az ajtófélfáról.

No, puff neki! A mangathájnak bizony annyi!

Előjött az ágy alól Bőhön höbűn. megnézet a mangathájt, annak már tényleg annyi volt. Ásott neki egy nagy gödröt, eltemette, elföldelte, le is döngölte, aztán körülnézett a tanyán. Volt ott minden. Étel, ital, jószág, szerszám. Bőhön ott is maradt, s bizony mondom sóra, fára többet nem volt gondja!

De egy valamit soha nem felejtett el. Azt, amit az apjától tanult, az meg az ő apjától, s az is az övétől – mégpedig azt, hogy bármi legyen, gazdagít!

Csóka Judit