Azt tartja a mondás, hogy adni jobb, mint kapni. Hát, az a helyzet, hogy ezt nem mindenki gondolja így. Például az alábbi történet főhőse sem, akinek a nevében is benne van, hogy fukar. Vajon megváltozhat az, aki nem szeret adni? Ha igen, akkor hogyan? Ebből a szép indián történetből megtudhatjuk. Így Advent idején, érdemes elgondolkodnunk, mi hogyan állunk ezzel a kérdéssel. Szívesen adunk, vagy nem? Ha igen, mit adunk oda, és mit nem? Idővel, figyelemmel, érdeklődéssel, vajon megajándékozzuk-e azokat, akik körülöttünk élnek? Vagy a sok dolgunkra hivatkozva, pont ezeket tartjuk meg magunknak, vagy magunknak se…

Csóka Judit – meseterapeuta

 

 

Fukar Marok lakomája

észak – amerikai indián mese

 

A Nutka falubéli Fukar Marok, meg a felesége pompás cédrusfa palánkokból készült házuk előtt üldögélt. Jóllehet késő délutáni napsugár ragyogott rájuk, még sem voltak jókedvűek. A boldogtalanság sötét felhőit nem tudták szívükről elűzni, mert Fukar Marok feleségének igen sok keserves gondolat járt a fejében, és a férje nem tudta, hogy asszony miért táplál magában sötét gondolatokat.

„Miért nem lehetek én boldog? – tépelődött. – Korunkhoz képest jó erőben, jól vagyunk, és semmiben sem szenvedünk hiányt. Szárító rúdjaink lazacoktól, füstölt tőkehalaktól roskadoznak, van olajunk bőségesen, tartóink szárított gyümölcsbogyóval teltek, vannak finom takaróink és prémjeink, hát akkor miért lógatja az én feleségem a fejét? Talán – gondolta- a feleségem búbánata miatt járok én is sötét gondolatok között?”

Tudta azonban, hogy nem így áll a dolog.

A falu homokos tengerpartján egy fiatalemberekből álló csoport titokban összeszövetkezett.

  • Igenis, ezt kell tennünk – jelentette ki egy fiatalember komolyan.
  • Helyesen és őszintén, igazat beszélsz! – tette hozzá a nemzetség egy másik ifjú tagja.
  • Fukar Maroknak túl sok java van, és törzsünk számos emberének igen kevés. Jóllehet Fukar Maroknak sok takarója, lazaca, olaja és más élelme áll felhalmozva ládáiban, sohasem küld meghívót Ajándékosztásra az embereinek. A többi főnökök, még azok is, kiknek csak csekély javaik voltak, tartottak Ajándékosztást, mert azok szerettek adakozni – mondta egy másik falusi.
  • Hiszen ők azért főnökök! – tette hozzá egy magas, fiatal halász, akinek cethal- dárda volt a kezében.
  • És ez az, amiért Fukar Marok nem is főnök!

Nagy komolysággal, mindaddig tanakodtak, míg csak az éjszaka fekete köpenye rá nem borult az óceánra. Majd mikor már éppen indulóban voltak hazafelé, az ifjak csapata egy idősebb tagjának csodálatra méltó ötlete támadt:

  • Kényszerítsük Fukar Marokot, hogy tartson Ajándékosztó ünnepet!

A csapat többi tagja meglepetésében sokáig válaszolni sem tudott. Mind ez ideig soha senki nem csináltatott egy főnökkel szántszándékkal Ajándékosztást, azokban az időkben soha ilyesmi nem történt, amennyire csak vissza tudtak emlékezni. Úgy tudták, hogy ilyen ünnepséget, csakis annak az akaratából lehet tartani, aki hajlandó az ajándék osztogatására. A tengerpartnak azon a részén még a falusiak mindegyike szeretett volna ilyen ünnepet ülni, amint ehhez elég élelmiszere meg más ajándékozni valója összegyűlik. Voltak emberek, akik éveken át keményen dolgoztak azért, hogy egyszer majd bőkezűen osztogathassanak. Arra vágytak. De Fukar Marok más volt, mint ezek az emberek.

Az összeesküvőknek sok tennivalójuk akadt, legelőször az, hogy szándékukat teljes titokban tartsák, nehogy arról Fukar Marok és felesége tudomást szerezzen. Az ifjú cselszövők bíztak benne, hogy tervükről a falubeliek közül senki sem fog semmit kikottyantani, míg csak a dolog ki nem pattan – akár egy ügyes kelepce. A Hírmondókkal közölték először a dolgot, mert az ő feladatuk, hogy efféle ünnepségekről hírt vigyenek, ha arra felszólították őket. Álmélkodtak a hírvivők, mikor azt mondták nekik, hogy az Ajándékosztást Fukar Marok szándékszik tartani, s hogy az ünnepséget a falu minden egyes részén hirdessék meg, de csakis egy fél órával azelőtt, hogy megszólalnának, verjék meg az ünnepség kezdetét jelző dobokat. A titkos cselszövők nem kötötték a Hírmondók orrára, hogy ők már a falu minden egyes családjának megsúgták nagy kuncogások közepette, hogy mikor, ki, és hol tartja az Ajándékosztó ünnepet. Csupán Fukar Marok meg a felesége nem hallották, mit kiabálnak a kikiáltók, úgyis tervezték a cselszövők, hogy Fukar Marok házának közelében az újságot ne hirdessék meg. A falu túlsó feléről meg nem hallatszott el a csínytevők hírmondóinak hangja az áldozatok füléig; Fukar Marokék szorosan bezárt ajtó mögött ültek egy tüzecske előtt, közel ültek a tűzhöz, mert a házigazda úgy vélekedett, hogy nem kell sok fát pazarolni, mikor egy kevéske is elég meleget ad.

Csak mikor az egész faluban megperdültek a dobok, akkor vette tudomásul Fukar Marok, hogy valami nagydolog van készülőben, vagy történik is már valami.  Mialatt ő meg a felesége azon töprengtek, hogy mi is történhetett, felhangzott a dobok pergése, és az összeveregetett ütőfák zaja, és közeledett, egy közeledett házuk felé a zenebona. Akkor aztán hirtelen egy sereg egy sereg meggyújtott fáklya világát pillantották meg odakint. Amikor Fukar Marok a nagy meglepetésből magához tért, a bejárati oszlop mellett kikukucskált. Egy sereg falusit láthatott közeledni egyre nagyobb tömegben. Egyenesen az ő háza felé. No, akkor aztán megtudta végre a háza közelébe került kikiáltótól, hogy éppen ő, Fukar Marok hívta meg ezúttal a falu minden egyes lakóhát Ajándékosztó ünnepségre.

Kábultan kászálódott ki a kapurésen, de ott kint aztán vidám képpel, üdvözölte a falusiakat, és szívesen invitálta őket Ajándékosztó lakomára, melyet ő maga tart ma. „Fukar Marok nagy fösvény, de nem ostoba. Úgy lehet, hogy nagy Szellem fölokosította a szívét” – gondolta a nép.

Keveset – Adó- Szűk – Markú, a felesége félénken bújt ki a keskeny kapurésen, de a fáklyák világánál büszke mosollyal fénylett az ábrázata, amint férjeura szívélyes fogadásához csatlakozott. Hangos muzsikára zendítettek. A falusiak vidáman ropták a táncot, a ház előtti tágas térségen. Nagy ámulatukra Fukar Marok kérte elősnek táncra a feleségét, s ugyancsak jól járták, pedig az asszony nem tudott róla, hogy a férje jó táncos. Ezután az egyik főnök hívta táncba Fukar Marok feleségét, és úgy bánt vele tánc közben, mint egy hercegnővel.

Ezek után mindnyájuk ámulatára Fukar Marok azt kérte, hogy tartsanak táncvetélkedőt, ő maga három ifjú táncost hívott ki a táncpárbajra. A falusiak azt vélték, hogy ez a tánc kihívás csak valami tréfa lehet, de annak nagyon örvendtek, hogy Fukar Marok nehéz helyzetében ennyi szívességet, jókedvet, és tréfálkozást mutat. Kihirdették, hogy a fiatalok három legjobb, legügyesebb táncosa próbára kél, a nagylelkű Ajándékosztó házigadával.

Fukar Marok pompás tánckötényt öltött magára, és kiállt a tér közepére, hogy ott mérkőzzék a három mosolygó ifjú táncossal. No, és akkor aztán ők táncra perdültek. És, hogy táncoltak! A fiatalemberek, mint általában a falusiak hasonló szertartásokon, udvariasan, néhány könnyed lépéssel kezdték, amelyet úgy vélték, az öregebb ember könnyen követhet. De nem úgy folytatták, mikor az „öreg” egyre nagyobbakat ugrott és pörgött, gyorsabban, mint az ifjú táncosok. Ekkor már nem csak az ifjú táncosok látták, hogy itt valódi táncpárbajról van szó, megérezték azt a dobosok is. Képedeztek a falusiak, hogy a dobosok, milyen gyors ütemet vernek, és a táncos lábak szökellnek, a testek forognak, kígyóznak, ahogyan a tánckihíváshoz illik.

Az ügyes, ravasz dobosok még nehezítették is a táncot azzal, hogy hirtelen, a legváratlanabb pillanatban tempót változtattak. De a tánc csak folytatódott hibátlanul. Mikor belátták, hogy Fukar Marokot nem tudják legyőzni, az egyik főnök kijelentette, hogy az öregebb ember a győztes, és a fiatalabb táncosok, Fukar Marok vállára tett kézzel hagyták el a táncteret. A tánc, meg az éneklés hosszú ideig folytatódott, majd Fukar Marok sugárzó arcú felesége jelt adott az urának, akit éppen egy sereg falusi fogott körbe.

Fukar Marok ekkor a ház kapujához ment, és behívta a házába mindannyijukat arra a lakomára, melyet számukra az asszonyok készítettek. A bevonulók seregét a főnökök vezették, és mikor a bejáraton mind bementek a nagy házba, hatalmas ünnepet ültek. Volt ott bőséggel minden ünnepre való, és mindenből a leges legjobb.

Magasan járt már a nap, mikor az utolsó ünneplők is eltávoztak. Fukar Marok és felesége körülnéztek: üresek voltak a halszárítók, kiürültek az élelmet tároló ládák. De az öreg házaspár egyre boldogabban mosolygott.

Ez után történt az, hogy a falu főnöke a varázsdoktorkodó sámán kíséretében betért Fukar Marok házába. Azt mondták azért jöttek, meghívják: vegyen részt a falu tanácsának ülésén, amit másnap tartanak.

  • Megtiszteltetésnek tartom a meghívást – hebegte Fukar Marok-, de ti egy nagyon szegény embert fogtok látni személyemben a holnapi tanácsülésen.
  • Te egy leszel a többiek közt – mondta mosolyogva a főnök-, de mi nem azt nézzük, hogy ki a szegény, hanem azt, hogy kinek gazdag, adakozó a szíve.

 

Fordította: Ignácz Rózsa