A mesékben az a jó, hogy a lehetetlen lehetségessé válik, a jó elnyeri a jutalmát, és a rossz megbűnhődik. A megbomlott egyensúly helyreáll. Persze, ez nem történik egyszerűen. A mese hőseinek sokat kell ezért küzdeni – azonban ha nem adják fel, a végén megtalálják a boldogságot. Vannak persze olyan hősök is, akiknek nem sikerül. Ők kővé válnak, vagy fogságba esnek, vagy valamilyen állat képében élik az életüket, egészen addig, amíg nem jön valaki, aki megszabadítja őket. A mesék megtanítanak arra, hogy minden döntésünknek következménye van. Vagyis, hogy tudatosan éljük az életünket. Vállajuk önmagunkat, és a saját életünket éljük. Sok mese azzal kezdődik, hogy a mesehős, – általában azért mert nem jó az, amiben és ahogyan él – útra kel. Elindul megkeresni a boldogságot. Ami nem más, mint a harmónia, és a béke.  Nem ezt kellene tennünk az életünkben is? A mese segíthet bennünket is abban, hogy ne adjuk fel a boldogság keresést.

Régi és új terápiás forma a meseterápia. Régen a mesemondók voltak a legbölcsebb emberek a faluban. A közösség lelkiállapotához igazították a meséjüket. Ezzel segítve az embereket a különböző élethelyzetekben. Meséltek, ha beteg volt valaki, meséltek a koporsó mellett, meséltek, ha gyerek született, és akkor is, ha valaki megházasodott. Boldizsár Ildikó mesekutató újra felfedezte a mesék csodás erejét. A meseterápia indirekt, szelíd terápiás forma – de mégis határozott. A mesehősök mi vagyunk.

Hogyan működnek a mesék? Talán úgy, mint az alábbi történet táncmesterének versikéje, fogadjátok szeretettel!

Sok eltelt, egy kevés van még

Gudzsaráti népmese

 

Egyszer történt lndiában, Gudzsarát királyságban, hogy a fővárosba egy zenés, táncos, énekes társulat érkezett. Az egyik táncosnő messze földön híres volt szépségéről és tehetségéről. Gudzsarát királya üzent a táncmesternek, hogy ő maga, és a családja is látni kívánja az előadást. A hírre, az egész társulat nagyon izgatott lett: a király megtiszteli jelenlétével az estét! Lázasan folytak az előkészületek. Aztán eljött a nap, és este meg is érkezett a hatalmas táncsátorba a király, és a királynő, majd elfoglalták a helyüket. Hatalmas tömeg verődött össze, a közönség majd’ kinyomta a táncsátor oldalát.

Ült a nézők közt, egy vándor remete. Az emberek összesúgtak mögötte, és mosolyogtak rajta: mi keresnivalója lehet egy táncesten, egy vándor remetének?

Elkezdődött az előadás. A híres és szépséges táncosnőnek annyit kellett táncolnia, hogy a végére már alig bírta, teljesen kifulladt. A táncmester a függöny mögül bíztatta. Még egy tudós, költői nyelven írott versecskét is elszavalt neki, hogy új erőre kapjon:

Sok eltelt, egy kevés van még,

tarts ki, s a dolgodat szépen tedd!

Ne add fel, szedd össze erőd:

fényes jövő áll előtted!

E lelkesítő versecskétől a táncosnőt mintha kicserélték volna, frissen mosolyogva folytatta gyönyörű táncát. Csak úgy repült a színpadon! Óriási sikert aratott, elnyerte a király és a királynő tetszését is. A közönség pedig állva, lelkes tapssal ünnepelte.

A táncmester fogta az adománygyűjtő tálat, és körbe járt. Az emberek beledobtak annyi pénzt, amennyit jónak láttak. De akkor furcsa dolog történt.

A nézők közt ült egy kereskedő a fiával együtt. A fiú előkapott egy kést az övéből, hirtelen lenyisszantott egy fürtöt az apja hajából, és azt dobta a tálba. Ahogy meglátta ezt a kereskedő, felpattant, és boldog mosollyal öröm táncba kezdett. A táncmester, sehogyan sem értette a dolgot. De hordta tovább körbe-körbe a tálat. Ahogy odaért a vándor remetéhez, az leakasztotta a rózsafűzért a nyakából, és azt adta oda adományként. Aztán a fiatal királyfihoz ért: drágakövekkel kirakott arany fülbevalóját nyújtotta át neki.

Mikor a király következett, kíváncsian kérdezte a táncmestert:

  • Ki fia – borja ad hajtincset adományként?

A táncmester rámutatott a kereskedő fiára. Odahívatták a fiút.

  • Miféle furcsaság ez, hogy egy hajtincset adsz adományként? – kérdezte a király.

A fiú válaszolt:

  • Királyom! Én tanulatlan vagyok, írni-olvasni sem tudok. Jóllehet apám gazdag ember, még sem taníttatott. Mikor a táncmester egy tudós verssel bíztatta táncosnőt, abból bizony egy szót sem értettem: nem olvastam én soha életemben verset. nagyon felmérgesedtem, és dühömben lenyisszantottam apám egyik hajfürtjét.
  • De hát, felség! A fiú apja örömtáncot járt! – kiáltott fel értetlenül a táncmester.

Odahozták a kereskedőt, aki így válaszolt a király kérdésére:

  • Bevallom, és szánom – bánom a bűnömet: nem taníttattam a fiamat, buta maradt, mint a tök. De elvághatta volna a torkomat is azzal a késsel! Megúsztam: ezért jártam örömtáncot.
  • Ó értjük már! – kiáltott fel a király és a királynő. – De ki adta a rózsafűzért ajándékba?

Előállt a vándor remete.

  • Le vagyok kötelezve a táncmesternek – kezdte. – Azt mondta a versben a táncosnőnek, hogy „egy kevés van még”, meg „fényes jövő áll előtted”. Úgy éreztem nem is neki, hanem nekem mondja. Gyerekkorom óta lemondásban, szegénységben élem a vándor remeték életét. Van még egy kevés az életemből. megtapasztaltam a lemondás világát, miért ne tapasztalhatnám meg az örömök világát is? Hátha viszem még valamire! A rózsafűzérre nincs már szükségem, ezért adtam adományként.
  • Ó értjük már! – kiáltott fel, a király és a királynő. – De az arany fülbevaló, mintha a fiamé lenne, a királyfié. Hát ő is köztünk van?
  • Igen felséges apám! Itt vagyok! – ugrott oda a királyfi. – Itt ültem mögötted egy kevéssel. Azért adtam oda a drágaköves fülbevalómat, mert én is nagyon hálás vagyok a táncmesternek a versért. nekem is felnyitotta a szemem. – Neked is felnyitotta a szemed? – kérdezte a király csodálkozva. – Miért be volt csukva?
  • Igen, be volt csukva hosszú időn át – felelte a királyfi könnyes szemmel.

A király és a királynő döbbenten figyelte, ahogy a királyfi a lábuk elé borul. A halk szipogás, keserves zokogássá a vált. A sátorban néma csend lett, csak a királyfi hangos sírása hallatszott. A táncmester már semmit sem értett. Aztán a királyfi összeszedte magát, felpillantott a királyra:

  • Atyám, bocsáss meg nekem! Összeesküvést szerveztem ellened, meg akartalak gyilkolni.
  • Mit beszélsz kisfiam? – dadogta a királynő.
  • Az igazat, anyám – válaszolta a királyfi a királynőre függesztett tekintettel. – Hosszú ideje azért imádkozom, bárcsak meghalna apám, és én ülhetnék végre a trónra. Az istenek nem hallgatták meg a kérésemet. A végén elhatároztam, hogy a kezembe veszem az ügyet, és magam végzek a királlyal. De amikor a táncmester azt mondta a táncosnőnek, hogy „tarts ki s dolgodat szépen tedd!” meg „sok eltelt, egy kevés van még”, úgy éreztem, egyenesen hozzám szól. Ha ennyi időt tudtam várni a trónra, egy keveset még igazán tudok várni! Úgyis az enyém lesz egyszer. Miért követnék el ilyen meggondolatlanságot? A táncmester verse megmentett az apagyilkosság rettenetes bűnétől!

A király és a királynő a táncmester csodatevő versén ámuldoztak. A király a fele királyságát akarta adni a táncmesternek, de az így szólt:

  • Felséges királyom, nem vagyok én erre méltó. Nem a bölcsességem eredménye ez a vers, csak a dolgok furcsa összjátéka okozta a csodákat.

A király és a királynő ezen aztán még jobban elcsodálkoztak. A király hatalmas évjáradékot adatott a tánccsoportnak, amiből messze földön híres előadásokat rendeztek, hosszú – hosszú éveken át.

Csóka Judit
klinikai és mentálhigiéniai
szakpszichológus
hipnoterapeuta, meseteraputa