Ez a gyönyörűszép madagaszkári mese az egyik kedvencem. Azért szeretem, mert egyrészt szó van benne az anya – lánya kapcsolatról, aztán arról, hogy a szeretet és a gyűlölet milyen közel vannak egymáshoz. A hatalmas szeretet könnyen átcsaphat gyűlöletbe, és a gyűlölet olyan cselekedetekre ragadtathat el bennünket, ami annak okozza a legnagyobb fájdalmat, akit szeretünk. A kapcsolat azonban meggyógyulhat – igaz, időbe telik…

Csóka Judit – meseterapeuta

 

Paraziták a Paradicsomban – teaser trailer

A sztori:A film egy abszurd helyzetből indul ki és végig ezt a kifordított világot jeleníti meg a maga nyersességével, humorával, intenzív érzelmi hatásaival.Betti és Ringó házaspárként élnek egy tengerparti ház legfelső emeletén. Ringót 4 éve elütötték és tolószékbe kényszerült. Betti mindenben a segítségére próbál lenni, amit férje hol hagy, hol nem. Ringó még mindig nem emésztette meg ami vele történt. Egyszercsak betoppan az életükbe Mulcser az utcaiharcos, aki elütötte Ringót. Felajánlja segítségét vezeklésül, bár ezt senki nem kéri tőle, sőt. Friderika, Betti húga komoly mentális problémával küzd, mindenkit tönkre akar tenni aki a környezetében megjelenik. Azt hazudja, hogy férje Partik veri őt, miközben ő magát sebesíti meg nap mint nap. Végül beköltözik ő is Betti és Ringó lakásába. Idővel megjelenik Patrik is, hogy hazavigye a feleségét. Öten egy lakásban. Eluralkodik a káosz. Összekuszálják egymás életét, de ez furcsa módon inkább megoldást ad a folytatásra.A rendező, Kasvinszki Attila szavai: Azért akarom megcsinálni ezt a filmet, mert egy konkrét társadalomkritika pár ember kapcsolatrendszerén keresztül. Ha az emberek önmagukban kutatnák a megoldásokat, nem ellenségeket és negatívumokat, hanem barátokat és a jót keresnék a világban, sok gond nem is létezhetne. Ha nem másokon töltenék ki haragjukat, frusztrációikat, hanem azok igazi okát keresnék, háborúk sem léteznének. A parazitizmus az emberi kapcsolatokban, ezáltal a politikában, országok, földrészek kapcsolatában is komoly problémák okozója.Ha ezt végiggondoljuk, megvilágosodik a lényeg. Szeresd embertársaidat, ne etesd magadban a haragot, etesd a szépet, a jót, a szerelmet. Fogadd el, hogy az élet nem arra van, hogy gyűlöljünk, hanem hogy imádjunk. Az ellenségeskedés, a másik ember legyilkolása nyereségvágyból, vagy hogy bizonygassam milyen kemény és erős vagyok, csak hazug ál macsó hozzáállás. A gyengék erőfitogtatása. A nyitottság, a szeretet az igazi erő, legyél férfi vagy nő.

Közzétette: Paraziták a Paradicsomban / Parasites in Paradise – 2018. február 17.

 

Ivorombé, a Lúd Asszonyság

madagaszkári mese

 

Egy napon, – így mesélik- Ivorombé a Lúd asszonyság, messzi útra kelt, és egy szigeten kunyhót épített magának. Hogy legyen, ki kunyhóját őrizze, egy kis rabszolgaleányt vásárolt, akinek a neve Ingoria volt. Azután bejárta a szigetet, és vitte a kunyhójába, amit csak talált.

Nem sokkal ezután néhány tojást tojt, és kiköltötte őket. Ahogy kinyíltak a tojások, a picinyek menten elrepültek. De akadt egy tojás, amelyik nem kelt ki. Azt gondolta, rossz, kigurította hát, és a kosár mellé tette, mondván, hogy majd megeszi. Aztán elfeledkezett róla.

Ingoria megszólalt:

  • Még mindig itt a tojás, a kosár mellett. Elfeledkezel róla, és hamarosan már arra sem lesz jó, hogy főzzünk belőle valamit.

Ivorombé így felelt:

  • Majd holnap megeszem, mára futja még a rizsből.

De íme, alighogy ezt mondta, megrepedt a tojás, és egy nagyon helyes pici lány bújt ki belőle.

  • Ez az én gyermekem, Imaicoalának fogom nevezni. Jól vigyázz rá! Elmegyek és szerzek egy tehenet, hogy tejet adhassunk neki.

Ingoria egy ládikóban ágyat vetett a gyermeknek.

Boldog és büszke volt Lúd Asszonyság. Hát még, hogy gyermeke szép lánykává serdült.  Mindennap elment hazulról, és amit csak talált hazahordott, hogy Imaicoalát ékesítse. Hazatérve mindig nagyot kiáltott, így adott jelt a rabszolgaleánynak. Aztán, ahogy a kunyhóhoz közeledett, ezt énekelte:

 

Ej, ej, Imaicoala!

Mért rejt a kunyhó fala?

Hiába jövök haza,

Te soha nem jössz elibém!

 

Imaicoala pedig egyre szépült. Férfiak, akik madarakra vadásztak vagy tűzifát gyűjtögettek, megpillantották, amint a fényes napon sütkérezett. Szólni akartak hozzá, de nyomban eltűnt a kunyhóban. Ezek az emberek aztán hírét vitték, hogy lent, egy szigeten, él egy nagyon szép lány.

Lúd Asszonyság megneszelt valamit, és mindinkább nyugtalankodott. Gyakran mondogatta:

  • Ember járt erre… Ki járt itt, hogy elvigye a gyermekemet?

Ingoria nyugtatta:

  • Senki sem tette be ide a lábát, ha csak te magad nem, vagy a te rabszolgád.

De napközben be-bekukkantottak az emberek a kunyhóba, és hazatérve mondogatták:

  • Ez aztán a széplány!

Végül elmentek a királyukhoz, Andriambahoakához.

Így aztán egy napon Andriambahoaka rabszolgái kíséretében a sziget közvetlen közelében járt. Belesett a bokrok közé, és olyan hatással volt rá a látvány, hogy szinte elfeledkezett királyi voltáról, és felkiáltott:

  • Valóban! Milyen széplány él ezen a szigeten, ahol csak egy lúd lakik?! Készítsetek gyorsan csónakokat, hadd keljünk át!

És átkeltek a vízen.

A sziklán ott ült Imaicoala, és csodálkozása jeléül szájához emelte a kezét.

  • Ki vagy te bájos gyermek? – szólalt meg Andriambahoaka. – Kedvemre volna elrabolnom, és feleségül vennem téged.
  • Ivorombé gyermeke ő- felelte reszketve a kis rabszolgalány. – Anyja nem ember szülötte, hanem gonosz madár. Siessetek, közeleg az éjszaka… feltámad a szél… menjetek, mert mindjárt itthon lesz.

Andriambahoaka eltávozott, hogy visszatérjen országába.

Ezen a napon, Ivorombé szokása szerint így beszélt.

  • Ember járt erre… Ki tért be ide?
  • Ugyan, ki tehette volna be ide a lábát, ha csak nem te magad, vagy a te rabszolgád – válaszolta Ingoria.

Igen nekibúsult Lúd Asszonyság. Nézte – nézte a lányt, és úra megkérdezte:

  • Egészen bizonyos, hogy egyedül voltál?

Másnap mégis messzire elment, hogy élelmet kerítsen.

Andriambahoaka közben maga köré gyűjtötte a feleségeit:

  • Lent délen, egy szigeten – mondta – él egy szépséges széplány. Szeretném feleségül kérni. Ha beleegyeztek, elmegyek érte és visszatérek, mire újra jő a hold. Szorgoskodjatok hát, hizlaljatok szárnyasokat, és zúzzatok rizst. Ékesítsétek magatokat drágakövekkel, mert amint hazatérek, hatalmas lakodalmat csapunk.

A három asszony leplezte haragját, és vizet loccsantott a földre a nép színe előtt.

  • Térj vissza jó egészségben, Urunk! Bárcsak elnyerhetnéd, akit kívánsz!

Andriambahoaka elindult, és a csónakján átkelt a vízen.

Imaicoala éppen a napon melengette magát. A király elébe járult.

  • Nagy a szerelem, amelyet irántad érzek – szólt -, és feleségül veszlek.
  • Köszönöm, Uram, jóságos szavaidat – felelte Imaicoala -, de le kell mondanod rólam.
  • Mi okod rá, hogy így beszélj?
  • Gonosz madár az anyám, kinek életemet köszönhetem. Ha itt maradsz, elpusztít.
  • És, ha így is van, kedvesem, érted könnyű elviselnem a legnagyobb szenvedést is. Sok szép feleségem van otthon, de csak téged szeretlek. Velem kell jönnöd.
  • Ha feleségül akarod, Uram – szólalt meg ekkor Ingoria -, várd meg az anyját, és kérd meg tőle.

De Andriambahoaka nem törődött a rabszolgaleány szavaival.

Így folytatta:

  • Induljunk hát, kedvesem. Anyád büszke lesz, ha megtudja, hogy király vette feleségül a lányát, és hamarosan eljön majd hozzánk.

Induláskor fehér rizst, kukoricát, és babot vettek magukhoz.

Kis idő múlva Lúd Asszonyság visszatért a kunyhóba, mindenféle élelemmel a lánya számára. Szólította, ahogy már szokása volt:

 

Ej, ej, Imaicoala!

Aj, aj, Imaicoala!

Ugyan mért nem jössz elibém?

Miért hívlak csak hiába én?

 

Ingoria sírva válaszolt:

  • Nincs már itthon Imaicoala. Andriambahoaka király járt erre, és elvitte, hogy feleségül vegye.
  • Ki az a király, aki elvitte a lányomat? – nyögte Ivorombé.
  • Andriambahoaka jött el érte, és északnak tartottak – felelte Ingoria.

Ivorombé nyomban üldözésükre indult.

Már szinte utolérte őket, amikor Imaicoala így szólt a királyhoz:

  • Fúj a szél… jön már az anyám… hintsük el a fehér rizst.

Földre szórták a rizst, és gyorsan menetek tovább.

  • Ezek a gyermekek engedélyem nélkül házasodtak össze – dohogta magában Ivorombé -, és most még a rizst is pazarolják? !

Gondosan összegyűjtött minden szemet, hazavitte a rizst kunyhójába, aztán újra útnak eredt gyermeke nyomában.

Hamarosan megpillantotta Imaicoalát és a királyt. Már- már elérte őket, amikor meglátta a földre szórt kukoricát. Összeszedegette és visszafordult, hogy otthon elrakja. Aztán megtalálta a babot is: Imaicoalának gondja volt rá, hogy elszórja a parton, mielőtt beszálltak volna a csónakba. Bár Ivorombé sietve röpült a víz fölött, még sem érte utol a királyt és Imaicoalát, akik az északi ország felé siklottak.

Andriambahoaka megparancsolta népének, hogy mindenki ragyogóan ékesítse fel magát, és így fogadja leendő feleségét. De senki sem akarta köszönteni a fiatal lányt, akiről az a hír járta, hogy egy madár gyermeke.

Ivorombé egy nap végre rátalát az északi országra. Akkora volt a haragja, hogy rávetette magát a gyermekére, haját tépte, bőrét nyúzta, s féktelen dühében megvakította. Aztán hazatért, és a tűzhely előtt kuporogva csendben rostokolt.

Imaicoala pedig nagyon boldogtalan volt:

  • Nem megmondtam?! Gonosz madár az anyám, nem tudsz megvédeni ellene.

De Andriambahoaka vigasztalgatta:

  • Bárhogy is történt gyermekem, megtartlak, mert szeretlek.
  • Ejha – mondogatta a király többi asszonya, Imaicoala állapotán örvendezve. – Micsoda feleség ez, kinek haja kócos, bőre horzsolt, és még vak is? Míg közibénk nem hozta, boldogok voltunk!

Megvetették Imaicoalát, és arra kényszerítették, hogy finom gyékényszőnyeget fonjon. A keze naphosszat járt, vak szeméből nagy könnycseppek hullottak.

Egy napon Ivorombé éppen a rizsét főzte, amikor Imaicoala könnyei egészen a tűzhelyig csordogáltak, és eloltották a tüzet.

„Kegyetlen voltam a gyermekemhez – gondolta Ivorombé. – Bizonyára nagy bánata lehet, ha ennyi könnyet hullat…”

Nyomban útnak indult az északi ország felé, és belopózott a királyi palotába.

  • Mi bajod gyermekem, hogy a szemedből hulló könnyek még tűzhelyem lángját is eloltják?
  • Nagyon boldogtalan vagyok, anyám – mondta szelíden Imaicoala. – A király többi asszonya nehéz munkát oszt ki rám, de hogyan végezhetném el, ha egyszer nem látok!
  • Mit tettem veled gyermekem! – kiáltott fel megindultan Ivorombé.

Tüstént munkához látott, gyorsan megfonta a gyékényszőnyegeket, és visszatért a szigetre.

Nőttön nőtt a többi asszony haragja, amikor látták, hogy Imaicoala vakon is gyönyörű szőnyeget szőtt. A legfinomabb selyemszálat hozták, és ráparancsoltak Imaicoalára, szőjön nekik belőle ünneplő ruhát.

Imaicoala úgy sírt, hogy könnyei megint kioltották a tüzet anyja kunyhójában.

Sietve jött Ivorombé és megkérdezte:

  • Milyen szerencsétlenség ért megint, gyermekem?
  • Jaj, anyám, nagyon gonoszak ezek az asszonyok! Most meg a legfinomabb selyemszálat akarják velem megszövetni ünneplő ruhájukhoz.

Ivorombé nyomban megszőtte a selymet és hazatért.

Andriambahoaka feleségei most még jobban csodálkoztak, amikor látták, hogy Imaicoala nem szökött meg – pedig ebben reménykedtek -, és az ünneplő ruháik szövése káprázatos. Újabb gonoszságot eszeltek ki:

  • Mind a négyünknek meg kell jelennünk a nép előtt – jelentették ki -, mert ez az asszony szégyent hoz ránk. majd ítél a nép. Azt képzelik róla az emberek, hogy bájos és szépséges, pedig haja kusza, bőre sebes, szeme vak!

A király nem tagadhatta meg az asszonyok kérését. Úgy döntött hát, meglesz a próbatétel.

Imaicoalának könnye újra elcsordogált anyja tűzhelyére, és kioltotta a tüzet, amelyen a rizs főtt.

Ivorombé hanyatt-homlok repült hozzá, és amikor megtudta, hogy leányát a nép szeme láttára mérik össze a király többi asszonyával, megcirógatta, és így beszélt hozzá:

  • Ne sírj, gyermekem, nem lesz bántódásod.

Röviddel ezután visszatért, és díszes gyöngyöket hozott, meg egy ruhát, mely elűzi a balsorsot, s aranyabroncsot Imaicoala fejére, drágaköveket kezére, lábára. Végül egy aranytrónust is, hogy arra ülhessen.

Amikor eljött a nap, felékesítette gyermekét, visszavarázsolta látását, meggyógyította bőrét, megfésülte a haját, feldíszítette ékszereivel, és az aranytrónusra ültette. Mielőtt bárki megpillanthatta volna, fátyollal letakarta.

A három másik feleség Imaicoala mellett két oldalt helyezkedett el. Drága ékszereiket fitogtatva peckesen kihúzták magukat, és ugyan biztosak voltak a győzelmükben.

Ekkor Imaicoala felfedte arcát az egybegyűlt nép előtt, és a nép olyan szépnek találta, hogy ujjongva köszöntötte. A három asszony pedig elmenekült, a férjük elkergette őket.

Nagy volt a király öröme. Palotájában szállásolta el Imaicoalát, ki most már mindvégig a felesége maradt.

 

Fordította: Philipp Berta

A szöveg közti verseket Kormos István fordította

 

Forrás: A csillagok szíve / Afrikai mesék / Népek meséi, szerkesztette: Ortutay Gyula/ Móra Ferenc Könyvkiadó