Ezt, a mesét, azért szeretem, mert küzdelem van benne. Küzdelem a kapcsolatért, a boldogságért. Az igazi kapcsolatokért, meg kell harcolni. Ki kell bírni a mozsárban töretést, a szitálást, és a gyúrást. Aztán pedig útra kell kelni, ha a számunkra értékes valakit, vagy valamit elveszik tőlünk. Nem szabad hagyni veszni a boldogságot!

Csóka Judit – meseterapeuta

 

Gyöngyös Korall

ciprusi török népmese

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt három leánytestvér. Nagyon szerették a cicomát. A szerencse rájuk mosolygott: a középső, és a legkisebb férjhez ment, gyermekeik születtek. A legidősebb lány azonban minden kérőjét visszautasította, nem ment hozzá egyikhez sem.

  • Kislányom, a húgaid már rég férjnél vannak, és boldogan élnek. Te miért nem mész férjhez, – kérdezte az apja.

A legidősebb lány lehajtotta a fejét. Nem válaszolt az apjának semmit. Visszament a szobájába, és gyöngyökkel, korallokkal kezdett játszani. Rossz kedvében maga sem tudta mit csinál: az összes értékes díszt berakta egy mozsárba, és ízzé – porrá törte. A lisztfinomságú porhoz vizet kevert, és addig gyúrta, amíg egy neki tetsző ifjú figurája nem lett belőle, azzal játszott estelig, aztán elmondta az imáját, lefeküdt, és elaludt. Reggel felkelvén azt látta, hogy a figura embernagyságúra nőtt. Elnevezte Gyöngyös Korallnak. összeházasodtak, és boldogan éltek.

  • Nagyon hosszú út van mögöttem. Nincs senkim. Adjatok szállást egy éjszakára – kérte.

A háziasszonynak azonban nem tetszett az öregasszony.

  • Adok neked annyit enni, hogy jóllakj, de fekvőhelyem nincs számodra – mondta.
  • Nem kell nekem fekvőhely, meghúzódom akár az ajtó mellett is.

Erre közbelépett a férj:

  • Mit árthat nekünk, ha itt tölt egy éjszakát? Engedd meg, hogy itt maradjon!

Így aztán beengedték az öregasszonyt. Lefeküdt oda, ahol helyet mutattak neki. Éjfékor azonban vállára kapta Gyöngyös Korallt, magával vitte, és hozzáadta a maga unokáját.

Reggel a legidősebb lány nem találta férjét. Rögtön tudta, hogy az öregasszony vitte magával.

  • Jaj, Gyöngyös Korall férjecském, akit mozsárban törtem, rostán szitáltam, imádkoztam, és emberré tettem – zokogta.

Törölgette a szemét, meg az orrát, de néhány napnál, nem bírta tovább. Begyújtott a kemencébe és kétszersültet sütött, aztán tarisznyába rakta. Tett mellé, két tömlő vizet is, aztán felült a lovára és elindult a nagyvilágba. Ment, mendegélt, hegyen, völgyön keresztül. hat hónapon át ment, éjjel, és nappal, akkor aztán megfordult, és hátra nézett. Egy szérűnyi utat tett meg. Elfáradt, de az út csak nem ért véget. Leszállt a lováról, és leült egy fa árnyékába. Nézelődött, körbe-körbe, végül meglátta a felhőket.

  • Hej, hatalmas felhők, nem láttátok Gyöngyös Korallomat?

A felhők megsajnálták.

  • Nem láttuk, de adunk neked, egy arany kaftánt. Jól jöhet még az úton, megvéd a hidegtől, esőtől.

Azzal a felhők tovább álltak. A lány felkelt a fa tövéből, felült a lovára, és folytatta útját. Mikor beesteledett, helyet keresett, ahol álomra hajthatja a fejét. Egy jókora kő lett a párnája. lefeküdt. A Hold olyan fényesen ragyogott, hogy az égbolt, úgy csillogott, mint egy ezüst tálca, a csillagokat egyenként meg lehetett volna számolni rajta.

  • Fénylő csillagok, nem láttátok Gyöngyös Korallomat? – kérdezte a lány tőlük is.

A csillagok szomorúan néztek le rá, szinte elsírták magukat.

  • Nem láttuk szép leány. De kapsz tőlünk egy arany kaftánt.

Azzal leakasztottak egy arany kaftánt az égről. A lány elkapta, és magára terítette, úgy aludt el. Reggel, amikor felébredt, a napot is megkérdezte:

  • Világnak fénye, Nap, nem láttad Gyöngyös Korallomat?
  • Nem láttam- válaszolta a Nap -, de tudom, hol van. Abban a házban, amelyikre holnap reggel ez első sugaram esik. Addig is, fogd ezt az arany kaftánt! – mondta Nap.

A lány fogta a harmadik kaftánt is. ment tovább, addig, amíg házakat nem látott. Egy városkába érkezett. lefeküdt aludni, másnap pedig korán felkelt, és várta, hogy felkeljen a Nap is. nem sokára pirkadni kezdett. A nap első sugarai egy dombtetőn álló házat világítottak meg. A lány megvárta az estét, és akkor bekopogott a házba. Egy öregasszony jött ki.

  • Messzi útról jövök néném, nagyon elfáradtam. nem tudnál egy éjszakára szállást adni?
  • Nem tudok – utasította el az öregasszony.

A lány könyörgőre fogta.

  • Nem kell nekem ágy se, megalszom a baromfiudvarban, vagy az istállóban.

Addig, addig könyörgött, míg sikerült meglágyítania az öregasszony szívét. Lefeküdt a baromfiudvarban. Az öregasszony azonban nem volt rest, odament Gyöngyös Korallhoz, és altatót adott neki. Gyöngyös Korall mély álomba merült. Éjfélkor a lány felkelt, lábujjhegyen odament hozzá, költögette, rázta, sírt, de bármit csinált is, nem tudta felébreszteni.  Közben világosodni kezdett. A lány az egyik arany kaftánt felakasztotta a falra, ő maga pedig visszament a baromfiudvarba, és újra lefeküdt.

Az öregasszony korán reggel fölkelt, és benyitott Gyöngyös Korall szobájába. Meglátta a kaftánt, és nagyon megijedt. Azt gondolta, hogy varázsereje van, ezért nem mert hozzányúlni, és a lányt se merte elküldeni.

Kora este megint altatót adott Gyöngyös Korallnak. Minden elcsendesedett, leszállt a sötétség. A lány éjjel megint felkelt, odament gyöngyös Korallhoz, sírt, rítt, de bármit csinált is, nem tudta felébreszteni. Most is felakasztotta a falra a magával hozott, arany kaftánt, aztán visszament a baromfiudvarba, és lefeküdt a helyére.

Reggel, amikor felébredt, Gyöngyös Korall megint ott látott egy arany kaftánt maga mellett. Kíváncsi lett, ki hozta. Várta, hogy jöjjön az este.

Amikor beesteledett, az öregasszony, megint vitte az ételt Gyöngyös Korallnak, meg az altatót is hozzá. Ő azonban a nyelve alá dugta, és amikor elment az öregasszony, kiköpte az altatót.

A lány éjfékor óvatosan kilopódzott a baromfiudvarból, és beosont Gyöngyös Korall szobájába. Megsimogatta férjét, így ő, amikor kinyitotta a szemét, a feleségét látta maga mellett. Megölelték egymást, aztán szép csendesen, hogy az öregasszony észre ne vegye, kiosontak a házból.

Lóra szálltak, haza mentek, és azután boldogan éltek.

Én is ott voltam, aztán ide jöttem.