Ez az olasz mese, a bűnbánatról, és a megbocsátásról is szól. Nagyon aktuális ma is. A hűség és a csábítás, a szerelmes párok, házaspárok életében, egyszer biztosan felmerülő kérdés. Ha megbotlik az egyik fél, a bizalom helyreállítása nagyon nehéz feladat. Sőt, sokszor lehetetlennek tűnik. Az alábbi mese, azért jó, mert a házaspár mindkét tagja változik, és a változásukban találnak újra egymásra.
Csóka Judit – Meseterapeuta
A SZIRÉN FELESÉG
olasz népmese
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépasszony, és ennek a szépasszonynak volt egy tengerész ura. Egyszer, amikor az ember éppen távoli vizeken hajózott, a vidék egyik királya szemet vetetett a feleségére. Addig-addig unszolta a király az asszonyt, míg az megszökött vele.
Amikor a tengerész megjött a hosszú tengeri útról, házát üresen találta. Eltelet egy kis idő, és a király ráunt az asszonyra, elkergette. Az asszony szánva – bánva bűnét, hazament az urához, térdre borult előtte, s kérlelte bocsásson meg neki.
A tengerész, bár szerette, még mindig szerette a feleségét, olyannyira szívére vette a hűtlenséget, hogy csak hátat fordított s ennyit mondott:
- Nem bocsátok meg, és nem is fogok megbocsátani, soha. Megkapod a méltó büntetésed. Készülj a halálra.
Az asszony sírt, könyörgött, tépte a haját, mindhiába: a tengerész felrakta a hajóra, mintha csak holmi zsák lenne, aztán kibontotta a vitorlákat s elhajózott vele.
Amikor a nyíl tengerre ért, így szólt a hűtlen asszonyhoz:
- Ím, elérkezett az órád! – azzal hajánál fogva megragadta, fölemelte, s a habokba dobta. – Most hát megbosszultam magam! – mondta, aztán fordított a kormánylapáton, s visszahajózott a kikötőbe.
Az asszony közben csak süllyedt, süllyedt, egyre süllyedt a vízben, egyszer csak az irdatlan mélység kellős közepén találta magát, ott, ahol a szirének szoktak találkozni.
- Nini! milyen szép fiatalasszonyt dobtak a tengerbe! – mondták a szirének. – Ilyen szép menyecskét egyenek meg a halak? Nosza, mentsük meg íziben, vigyük magunkkal!
Kézen fogták az asszonyt, s magukkal vitték fényesen kivilágított tengeri palotájukba. Egyik fésülte szép fekete haját; karját, kebelét szagosította a másik; harmadik korallfűzést akasztott a nyakába; a negyedik smaragd gyűrűt húzott az ujjára. A menyecske csak ámult- bámult, föl nem érte ésszel, mi történt vele.
- Habocska! Gyere velünk, Habocska! – mondták neki, s ő megértette, hogy ez lesz a neve a szirének között. Bevitték egy nagy terembe: hát ott gyönyörűszép ifjak és leányok táncoltak nagy forgatagban. Ő is közibük állt.
Ennyi pompa, és mulatság közepette boldogságban teltek a menyecske napjai. Ám gyakran gondolt az urára, emléke nem hagyta nyugodni, s ilyenkor arca bizony elkomorult.
- Nem vagy boldog velünk, Habocska? – kérdezték tőle a szirének. – Miért olyan szomorú az arcod? Miért vagy olyan hallgatag?
- Nem… semmi… nincsen semmi bajom…- válaszolta, de mosolyogni nem tudott.
- Gyere, tanuld meg a művészetünket! – s megtanították énekeikre, amiket hallván, tengerbe vetik magukat a hajósok. Így Habocska is együtt énekelt a szirénekkel a tenger felszínén, holdtöltekor, éjszakánként.
Egyszer egy éjjel megpillantottak egy hajót, mely dagadó vitorlákkal siklott a vízen.
- Gyere velünk Habocska! Gyere, énekelj velünk!- mondták a szirének és rákezdték:
A kerek holdról dalol ez az ének,
A teliholdas éj, e dalt dalolja.
Ha látni vágyódsz testét a szirénnek,
Ó, tengerész, vesd magad a habokba.
Egyszer csak föltűnik a hajó fedélzetén egy ember, odamegy a korláthoz, áthajol rajta, bűvölten hallgatja az éneket, még jobban előre hajol… még… még… – aztán beleveti magát a habokba. Habocska megismerte a holdfényben: az ura volt.
- Hahó! Ezt korallá változtatjuk – lelkendeztek a szirének.
- Vagy átlátszó, fehér kristállyá! … Vagy kagylóvá! …
- Várjatok! Kérlek, várjatok! – kiáltott fel Habocska. – Ne öljétek meg! És még ne varázsoljátok el!
- De hát mért veszed annyira, szívedre a sorsát? – kérdezték társai.
- Nem is tudom… Szeretném rajta kipróbálni a bűverőmet… A magam módján… Majd meglátjátok… Kérlek benneteket… még huszonnégy órára hagyjátok őt életben.
A szirének nem merték megtagadni társnőjük kérését, hisz úgyis mindig olyan szomorú… Levitték a hajóst a tenger fenekére, s ott bezárták egy fehér palotába. S mert már nappal volt, nyugovóra tértek. Habocska odament a palota elé, s egy dalba fogott, mely így szólt:
A teliholdhoz száll fel az ének.
Ismertelek s nem érdemeltelek meg.
A testem – lelkem, íme, most szirén lett.
Megmentelek én, árán életemnek.
A tengerész fölfigyelt s ráeszmélt, hogy aki énekel, nem lehet más, mint a felesége. Reménykedve hallgatta s érezte: szíve mélyén már megbocsátott neki. Immár sajnálta, hogy vízbe ölte.
A szirének nappal aludtak, éjjel meg a hajósokat csalogatták. Habocska megvárta az éjszakát, akkor bement a fehér palotába, s ott viszont látta az urát.
- Hallgass! – mondta neki. – A szirének nem mentek messzire, meghallhatják. Ölelj át s hagyd, hogy vigyelek. – Azzal elkezdett úszni. Úszott, úszott, órákig úszott az urával, míg csak föl nem tűnt a látóhatáron egy nagy vitorláshajó.
- Kiálts segítségért – mondta Habocska.
- Hahó, hahó! Segítség! Segítség!
A vitorlásról leeresztettek egy mentőcsónakot, odaeveztek, kihúzták.
- A szirén… – mondta a tengerész – a szirén… a feleségem…
- Eszét vesztette a habok között – mondták megmentői. – Hé! nyugodj meg bajtárs. Megmenekültél. Nincs itt semmiféle szirén.
A tengerész hazamehetett hát a falujába. De mindegyre csak szirén – felesége járt az eszében, és ezért boldogtalan volt. „ Én vízbe öltem, ő pedig megmentette az életemet – gondolta. – Hajóra szállok, és addig keresem, míg rá nem lelek. Vagy megmentem, vagy vízbe ölöm magamat is.
Ahogy így meghányta – vetette magában a dolgot, olyan mélyen elgondolkodott, észre se vette, hogy egy erdő közepébe, egy diófához ért. Úgy mondják, ennél a fánál gyűlnek össze a tündérek.
Egyszer csak megszólal mellette egy hang:
- Szép ifjú, miért szomorkodol? – Megfordult, hát egy öreg anyóka volt.
Azért szomorkodom, mert a feleségem szirén lett, és nem tudom, hogyan hozzam haza.
- Derék legénynek látszol – mondta az anyó-, ezért segítek visszaszerezni a feleségedet. De van egy feltételem. Vállalod-e?
- Vállalok mindent, amit csak kíván, öreganyám.
- Van egy virág, úgy hívják: „szépséges”. Csak a szirének palotájában terem. El kell hoznod ezt a virágot, és éjnek idején le kell tenned, ide, e diófa alá. Ha ezt véghez viszed, visszakapod a feleségedet.
- De hát hogyan tudjak a tenger mélyéről elhozni egy virágot?
- Meg kell találnod az útját – módját, ha vissza akarod kapni a feleségedet.
- Megpróbálom – mondta a tengerész. Azon nyomban lement a kikötőbe, hajóra szállt, fölvonta a vitorlákat. Amikor messze kint volt a nyílt tengeren, elkezdte hangos kiáltásokkal szólongatni a feleségét. Egyszer csak hallja, hogy valaki csapkodja a vizet; odanéz, hát látja, hogy ott úszik a felesége a hajónyomában. – kedves feleségem- mondta a tengerész-, szeretnélek megszabadítani, de ahhoz, hogy megszabadítsalak, szereznem kell abból a virágból, mely csak a szirének palotájában terem, s melyet úgy hívnak, hogy „szépséges”.
- Lehetetlen- mondta az asszony. – Igaz, hogy van ilyen virág, paradicsomi illatot áraszt, a szirének a tündérektől lopták; de azon a napon, amelyen a tündérek visszaszerzik, valamennyi szirénnek meg kell halnia. én is szirén vagyok, így hát nekem is meg kellene halnom.
- Nem halsz meg – mondta a tengerész-, a tündérek segítenek.
- Gyere vissza holnap.
Másnap a tengerész újra ott volt. Felesége hamarosan előbukkant a habokból.
- Nos?- kérdezte tőle.
Mire az asszony:
- Ahhoz, hogy felhozhassam neked a „szépségest”, el kell, adjad mindenedet, s a pénzen meg kell vásárolnod a királyság aranyműveseinek legszebb ékszereit. A szirének, amint meglátják az ékszereket, otthagyják palotájukat, s én le tudom szakítani a virágot.
A tengerész néhány nap alatt eladta mindenét, majd összevásárolta a királyság legfényesebb ékszereit, s megrakta velük hajóját; a sok ékszer fürtökben lógott a vitorla rudakon, a napfényben csak úgy csillogott – villogott az egész fedélzet. Aztán kifutott a hajó a tengerre.
A szirének mindennél jobban szeretik az ékszert, így hát, amikor megpillantották ezt a nagy ragyogást, valamennyien felbukkantak a mélyből, nyomába szegődtek a hajónak s elkezdtek énekelni:
A tűző napé legyen most az ének,
Hajódon garmadával drága ékszer.
Ó tengerész, állj meg egy percre, kérlek,
S ajándékozz meg csattal, gyönggyel, ékkel.
De a tengerész nem állt meg, folytatta útját, s a szirének követték; közben mind távolabb s távolabb kerültek palotájuktól.
Egyszer csak iszonyú dördülés hallatszott a mélyből, a hullámok soha nem látott magasságba csaptak. A szirének egytől egyig eltűntek: szörnyethalt valahány. A habokból egy sas bukkant fel, az öreg tündér meg a tengerész felesége lovagoltak a hátán. repültek a part felé.
Mire a tengerész hazaért, a felsége már otthon várta.
Fordította: Telegdi Polgár István
Forrás: A Nap lánya / olasz népmesék / Italo Calvino feldolgozásában / Európa Könyvkiadó 2006
Legutóbbi hozzászólások