Ez az orosz mese arról szól, hogy ha megtaláljuk azt, ami megízesíti az életünket, felhagyhatunk a pótszerekkel. Hogy aztán, ez micsoda, egy hobbi, vagy a hivatásunk, vagy valami más, azt mindenkinek magának kell megtalálnia. Az a fontos, hogy ne féljünk az elindulástól…

Csóka Judit – meseterapeuta

 

A SÓ

 

Élt egy városban egy kereskedő, volt neki három fia: a legidősebbet Fjodornak hívták, a középsőt Vaszilijnak, és a legkisebbet Bolond Ivánnak.  Gazdag volt a kereskedő, saját hajóin járta a messzi tengereket és kínálta a portékáját. Egyszer két hajót tömött tele drága árukkal és elküldte a tengeren túlra két idősebb fiával. A fiatalabb testvér, Iván, csak a kocsmákat és a fogadókat járta, mert az apja nem bízta volna rá a kereskedést.  Amikor megtudta, hogy a bátyjait tengeren túlra küldte, azonnal apja színe elé járult, és könyörögni kezdett, hadd mehessen el ő is idegen földekre világot látni, szerencsét próbálni, saját erejéből vagyonra szert tenni. A kereskedő sokáig nem állt kötélnek: „Mindenedet eliszod és magad is ott pusztulsz!” De, amikor látta, hogy Iván nem tágít, odaadta neki a legsilányabb rakománnyal – gerendákkal, deszkákkal, zsindelyekkel – megrakott hajóját.

Útra kelt Iván, kihajózott, és hamarosan utolérte a bátyjait.

Három napig együtt hajóztak a kék tengeren, míg a negyedik nap erős szél támadt és messze, egy ismeretlen szigethez sodorta Iván hajóját. „ No, társaim -kiáltott Iván a hajósoknak –, kormányozzátok a hajót a partra!” Kikötöttek, Iván kiszállt a szigetre, kérte, hogy várjanak rá, maga meg elindult egy ösvényen, ment, mendegélt, elért egy hatalmas hegyhez. Látja ám, hogy se porból, se kőből nincs az a hegy, csak tiszta orosz sóból. Visszatért a partra, és megparancsolta a hajósoknak, dobálják vízbe a gerendákat és a deszkákat, a hajót meg töltsék fel sóval. Amint elkészültek Iván elhajózott a szigetről és tovább indult.

Telt – múlt az idő, egyszer csak egy nagy gazdag városhoz ért a hajó, megállta a kikötőben, és lehorgonyzott. Kereskedőfia Iván bement a városba, és az ottani cár, színe elé járult, alázatosan kérni, hogy engedje meg, hadd szabad áron. Mutatóba hozott egy kendőnyi orosz sót, az áruját.  Azonnal jelentették érkeztét az uralkodónak, a cár behívta és azt kérdezte: „Mondd mi járatban vagy, mit akarsz?” – Az ügyben járok itt felség, hogy engedd meg hadd árulhassak a városodban szabad áron!” – „Milyen áruval kereskedsz? – „Orosz sóval, felséged!” A cár még életében nem hallott a sóról, a birodalmában só nélkül ettek. Csodálkozott, mi lehet az az új, sosem látott áru? „Rajta, mutasd meg, mi az!” – felelte. Kereskedőfia Iván kibogozta a kendőt; a cár rápillantott é, azt gondolta magában: „Hiszen ez csak egyszerű fehér homok!” És gúnyosan így szólt Ivánhoz: „No, barátom ilyen javakat nálunk ingyen adják!”

Nagyon elszomorodva jött ki a cári palotából Iván és azt gondolta: „Bemegyek a cári konyhára, megnézem, hogyan főznek a szakácsok, milyen sót tesznek az ételbe?” Betért a konyhába, kérte, hogy egy kicsit lepihenhessen, ráült egy székre és nézelődött. A szakácsok fel-alá szaladgáltak: az egyik főzött, a másik sütött, a harmadik öntött, a negyedik meg a tetveket nyomkodta szét a merőkanálon. Látja Kereskedőfia Iván, hogy a szakácsok nem sózzák az étkeket, ezért egy alkalmas pillanatban, amikor mindannyian kimentek a konyhából, ízletesen megsózta az ételeket és a körítéseket. Ideje volt feltálalni az ebédet. Vitték az első fogást. A cár megkóstolta és olyan finom ízt érzett, amilyenhez foghatót még soha azelőtt. Feltálalták a második fogást, az még jobban ízlett neki.

Hívatta a cár a szakácsokat és így szólt hozzájuk: „Az uralkodásom alatt még soha nem főztetek ilyen finomat. Hogy csináltátok?”

Felelik a szakácsok: „Felséges úr! Mi csakúgy főztünk, mint korábban, újat nem tettünk hozzá. De ül a konyhán az a kereskedő, aki szabad áron akart kereskedni, talán ő tett valamit az ételbe.” – „Hívjátok ide!” A cár elé vezették Kereskedőfia Ivánt, hogy kihallgassák. Iván térdre borult és kegyelemért könyörgött: „Hibáztam, felséges cár! Megsóztam jó orosz sóval minden ételt, és körítést, ahogy nálunk szokták.” – „És mennyiért adod a sót?” Iván megértette, hogy jó irányba halad az ügye: „Nem adom drágán: két mérő sóért, egy mérő ezüstöt, és egy mérő aranyat kérek.” A cár belegyezett és megvette tőle az egész áruját.

Iván beterítette a hajót ezüsttel és arannyal, majd várta a jó szelet. A cárnak volt egy lánya, egy gyönyörű cárlány, aki meg akarta nézni az orosz hajót, és kikéredzkedett az apjától a kikötőbe. A cár elengedte. A lány vitte magával a nénjeit, dajkáit, barátnéit, kiment megnézni az orosz hajót. Kereskedő Iván sorban megmutatta neki a hajó részeit: mi micsoda, hol vannak a vitorlák, a kötélzet, az orr, a far, majd behívta a kabinjába. A matrózoknak meg megparancsolta, hogy gyorsan húzzák fel a horgonyt és vonják fel a vitorlákat, hajózzanak ki a tengerre. És mivel jött egy nagy szél hamarosan már messze jártak a várostól. A cárkisasszony kiment a fedélzetre, körbenézett, mindenhol tenger; elsírta magát, Kereskedőfia Iván csitítgatta, vigasztalta, győzködte, s mivel daliás legény volt, a cárlány bizony elmosolyodott és már nem bánkódott tovább.

Hajóztak a tengeren, egyszer csak utol érték őket Kereskedőfia Iván bátyjai. Amikor megtudták, milyen szerencse érte a fivérüket, elfogta őket a sárga irigység. Felszálltak a hajójára, elkapták a karját és behajították a tengerbe. Majd sorsot vetettek és úgy osztoztak meg, hogy az idősebb testvéré lett a cárlány, a középsőé pedig a kincsekkel teli hajó. Úgy történt, hogy amikor kidobták Ivánt a hajóról, épp arra úszott egy gerenda, amit még korábban a tengerbe hajítottak. Iván belekapaszkodott a gerendába, sokáig sodródott a tenger hullámain, míg elért egy ismeretlen szigetet.

Kiúszott a partra, sétált a parton, és egyszer csak szembetalálkozott egy hatalmas bajuszú óriással, aki a kesztyűjét a bajsza végére akasztva szárította. „Mi járatban vagy errefelé?”  – kérdezte az óriás. Iván elmesélt mindent, ami vele történt. „Ha akarod, hazaviszlek. Holnap a bátyád elveszi a cárlányt. Ülj föl a hátamra!” Fogta a hátára ültette és olyan sebesen lábalt át a tengeren, hogy Iván sapkája leesett. „Jaj!” – kiáltott fel. – Elvesztettem a sapkám!” – „ Már messze jár a sapkád, testvér, vagy ötszáz versztányira hagytuk a hátunk mögött!” – felelte az óriás és elvitte Ivánt a hazájába, ott a földre eresztette és így szólt hozzá: „Vigyázz, senkinek se dicsekedj el, hogy a nyakamban utaztál, különben agyontaposlak!” Kereskedőfia Iván megígérte, hogy nem fog dicsekedni, megköszönte az óriásnak a segítséget és hazament.

Otthon már mindenki az esküvői asztalnál ült, készültek a templomba. Amint megpillantotta őt gyönyörű cárlány, felugrott az asztaltól és a nyakába borult. „Íme – szólt –, ez az én igazi vőlegényem, nem ám az, aki az asztalnál ül!” – „Micsoda?” – kérdezte az apa; és Iván elmesélt mindent: hogyan adta el a sót, hogyan szöktette meg a cárlányt, hogyan dobták a bátyjai a tengerbe. Az apa megharagudott az idősebb fiaira, elkergette őket a háztól, Ivánt és a cárlányt pedig összeeskette. Vidám lakodalmat ültek. A lakoma során a vendégek alaposan felhajtottak a garatra és dicsekedni kezdtek; ki az erejével, ki a gazdagságával, ki a fiatal feleségével. Iván üldögélt, hallgatott, de részegségében ő is eldicsekedett: Ezekkel nincs mit hencegni! Én dicsekedhetnék azzal, hogy egy óriás vitt át a tengeren!” Amint a száján kiejtette, tüstént ott termett a kapunál az óriás: Kereskedőfia Iván! Nem megmondtam neked, hogy ne merj velem dicsekedni?! Mit tettél?” – „Bocsáss meg! – kérlelte Kereskedőfia Iván. – Nem én dicsekedtem, a részegség beszélt belőlem.” – „Na, mutasd csak, milyen az a részegség?”

Iván megparancsolta, hogy hozzanak negyven hordó bort és negyven hordó sört. Az óriás megitta a bort is meg a sört is a szesz a fejébe szállt, és nekiállt mindent rombolni, ami a keze ügyébe esett. Sok kért okozott: tönkretette a kerteket, romba döntötte a házakat! Majd ő is kidőlt és egyhuzamban három napig aludt; amint felébredt, megmutatták neki, micsoda pusztítást okozott. Az óriás rettentően elcsodálkozott és így szólt: „No, Kereskedőfia Iván, most megtudtam mi az a részegség.

Ezentúl annyit dicsekedhetsz velem, amennyit csak bírsz.!”