Egy mese, így novemberre… vajon milyen jó tetteink ellensúlyozzák a rossz tetteket? Vajon bátor-e a szívünk, és tiszta szeretetünk a többiek iránt?

Csóka Judit – meseterapeuta

 

 

A kőkenu

indián mese

 

 

Messze fent, az ország északi részén, ahol hosszú- hosszú hónapokig tart a tél, ahol a föld megdermed a vastag hótakaró alatt, élt Outalissza, az ifjú csipevé indián. Nem kellett sokáig várnia, hogy a szép Kövirózsát kunyhójába vezethesse. Kicsi koruk óta ismerték és szerették egymást. Az esküvő előtti napon azonban Kövirózsa halálsápadtan állott Outalissza elé.

  • Ó, Outalissza – mondta a lány panaszosan-, sohasem oszthatom meg veled kunyhódat. ma éjszaka azt álmodtam, ott ülök, wigwamom előtt, és varrom az esküvői mokaszinomat. Egyszer csak előttem terem egy ősz öregember. világos színű, havasi kecskebőr ruhát viselt, és egy hosszú botra támaszkodott. Beesett szeméből csudálatos fény sugárzott. „Hagyd a munkát, nincs neked szükséged mokaszinra – szólalt meg mély hangon. – Mielőtt felvirrad esküvőd napja, eljövök érted. Ez az élet urának akarata.” Ezzel eltűnt. Én pedig ott maradtam ülve, holtra váltan. Mikor felébredtem, éreztem, hogy hamarosan meghalok.

Outalissza szörnyen megijedt. Hogyan vigasztalja meg jegyesét?

Az esküvő napjának reggelén Kövirózsa kilehelte lelkét. Tarka tollakból készült ünneplőjében, sápadtan és hidegen feküdt ott. Az asszonyok levágták hosszú fürtjeiket, a gyász színével mázolták be az arcukat, és elsiratták. Outalissza úgy állt a halott mellett árván, moccanatlanul, mint szélcsendben a magányos fa. Kivel ossza meg ezután vadászzsákmányát? Kinek hozzon lágy mohát a szikláról? Éjt nappallá téve virrasztott halott jegyese sírján, nem evett, nem ivott, és bár a teste élt, lelke halott kedveséhez költözött.

Egy éjszaka csillogó tavat látott álmában. A tó közepén sziget zöldellt. Kövirózsa ott ült a tóparton, és mint életében oly sokszor, most is vidáman, kedvesen integetett feléje.

Reggel ébredés után Outalissza úgy érezte, mintha új erő költözött volna belé. Büszkén, magasra emelt fejjel lépett törzsbeli testvérei elé, és így szólt:

  • Miként a magas északi madarak télen délre költöznek, úgy költözött el Kövirózsa is, bár teste a sírban nyugszik, szebb vidékre. Elmegyek utána, mert nélküle üres és szomorú az életem.
  • A holtak országába akarsz menni, Outalissza? – kérdezték. – Verd ki a fejedből, az ilyen esztelen gondolatokat. Nincs, aki abba az országba elvezessen, élő ember nem léphet be oda.
  • A vágy lesz a vezetőm – felelte az ifjú csipevé-, szerelemem nyitja meg a bezárt kaput.

A csipevék megértették, hogy mennie kell, ellátták hát szárított hússal a hosszú útra, de Outalissza visszautasította.

  • Étlen, szomjan akarom megtenni az utat a halottak országába!

A férfiak és az asszonyok szomorú szívvel vettek búcsút tőle, biztosra vették, hogy soha többé nem látják Outalisszát.

Az ifjú hátat fordított a sarkcsillagnak, és elindult dél, felé. Ott kell valahol lennie a holtak országának, így mondják a vének. Amint haladt a jég vékonyodott a folyókon, és a tavakon, az erdők lombosodtak. Zöledellő réteken, hullámzó kukoricaföldek mellett vezetett az útja, halántékát, meleg szél simogatta, tudta hát, hogy jó úton jár. Kegyetlen éhség gyötörte, de hasztalan kínálták illatos szamócával az erdei tisztások, nyilához sem nyúlt, hogy elejtsen egy-egy vadgalambot. A legsűrűbb vadonban, a legsebesebb folyóban is megtalálat az utat. Mit sem törődött a testét elborító sebekkel. Vágya vezette – űzte tovább, egyre tovább, dél felé.

Egy este vad sziklás hegységhez érkezett. Outalissza nagyon fáradt volt, alig vánszorgott. Szinte lehetetlennek látszott megmászni a meredek sziklafalakat, még sem rettent vissza. Összeszedte maradék erejét, és nekivágott. Mikor végül mégis felért a hegycsúcsra, egy öregembert pillantott meg. Fejét, hosszú, fehér haj koszorúzta, világos színű, havasi kecskebőr ruhát viselt, jobbjában hosszú botot tartott. Beesett szeméből csudálatos fény sugárzott.

  • Outalissza, a csipevé törzs fia – lépett oda hozzá az öreg-, a sziklabércek őre ismeri vágyadat. Tudd meg hát, a lány, akit keresel, nem rég haladt el erre.
  • Vezess hozzá, tiszteletre méltó öreg, hadd láthassam Kövirózsát újra! – könyörgött az ifjú.

Az öregember karon fogta az ifjú csipevét, és botjával a távolba mutatott.

  • Látod, ott azt a napsütötte völgyet? Az a holtak országa! Mindeddig élő ember be nem tette oda a lábát, de téged, bár még nem értél földi vándorlásaid végére, beeresztelek, mert nagy és tiszta a te szerelemed, szívedben pedig bátorság lakik. Előbb azonban meg kell ígérned, hogy visszatérsz, akármennyire nehéz lesz is elválnod jegyesedtől. Vissza kell térned a halottak országából szülőfaludba, népedhez.

Outalissza megígérte. Ezután – az öreg parancsára – lerakta fegyverét, levette mokaszinját, ruháját, testét is hátra hagyta, és elindult, a napsütötte völgy felé. Virágos rétek, csillogó vizű folyók mentén haladt, a folyók mind egy nagy csöndes tóba ömlöttek. A tó közepén ott ragyogott, fénylett a holtak szigete.

Kövirózsa a tóparton ült, amikor Outalissza rátalált. Kedvesen integetett, éppen, mint álmában.

  • Tudtam, hogy eljössz – suttogta Kövirózsa.

Egy ideig szótlanul álldogáltak. Nagyon boldogok voltak.

Outalissza szíve összeszorult, amikor a tóra pillantott. Fehér kőkenuk siklottak a vízen, halott indiánok eveztek a zöld sziget felé. Sok, nagyon sok kenu elsüllyedt a tóban, csak néhánynak sikerült partot érnie.

  • Vártalak Outalissza – suttogta Kövirózsa -, tudod, féltem egyedül vízre szállni. Most majd együtt kelünk át a túlsó partra.

Eloldottak egy kenut a parttól, és beszálltak.

  • Egyszer nagyon megijedtem, amikor meghallottam a csatakiáltást – vallotta meg Outalissza. Nagy fekete kő hullott le, a szívéről a kenu aljára.
  • Nem szedtem le idejében a mohát, ott rohadt el a sziklákon, a nagy esőben – mondta Kövirózsa.
  • Az őszi vadászaton, több szarvast lőttem, mint amennyire szükségem volt télire – folytatta Outalissza.
  • Én pedig nem bántam, hogy apám rongyos mokaszinban jár, és nem foltoztam meg kisöcsém hócsízmáját – vallotta Kövirózsa. – Anyámnak is sokszor visszafeleseltem.

Egyik kő a másik után hullott a kenu aljára.

  • Nézd csak – szólt Outalissza -, mennyi kő! Hogy lesüllyedt a kenu! Sohasem érünk át a holtak országába!

A kőkenu azonban nem merült el a súlyos kövek terhétől, hanem lassan megindult a sziget felé. Hamarosan belefúródott az orra a part menti homokba.

Outalissza és Kövirózsa döbbenten sétáltak a gyönyörű zöld szigeten. Itt sohasem dúltak jeges viharok, soha nem ébredtek gonosz gondolatok sem. A vadállatok, bizalommal közel jöttek, a levegő lágy volt és tiszta.

Egy nap zúgást hallottak, majd mély hang szólította meg a vadászt:

  • Outalissza, Rőt Jávorszarvas fia! A víz törvénykezett felettetek. Nem merültetek a mélybe, mert jó cselekedeteitek felülmúlták rossz tetteitek súlyát. Az élet ura nem követel tökéletességet, de azt elvárja, hogy a harcos bátran védje az asszonyokat és a gyönge gyermekeket. legyetek bátrak, és vidámak! Türelmesek, és kitartóak a vadászatban! Outalissza búcsúzz el Kövirózsától, térj vissza népedhez, és mondd el a csipevéknek, amit láttál, és hallottál.

Ha Outalisszának volt bátorsága a maga északról a holtak országába vándorolni, most sem lehetett gyenge szívű. legyőzte a búcsú kínzó fájdalmát, elnémult ajakkal csónakba szállt, és hamarosan eltűnt Kövirózsa szemei elől.

Az ősz hajú őrtől, visszakapta a testét, ruháját, mokaszinját és fegyvereit, aztán elindult vissza, a jeges viharok, a hóborította erdőségek felé.

A csipevék ujjongva fogadták.

Este, a tábortűznél, üldögélve Outalissza rendre elbeszélte mind a csodadolgokat, melyeket a holtak országában, látott, és hallott.

 

Fordította: Aczél János

 

Forrás: Manitou ajándéka /Mladé letá, Szlovák Ifjúsági Könyvkiadó N.V. Bratislava 1968