Hatalmas öröm a számunkra, hogy egyre csak bővül a Be+ közössége, ami viszont igazán megörvendeztet minket, hogy egyre több személyes történetet osztotok meg velünk. Ahogy azt már többször is hallhattátok tőlünk, mi abban hiszünk, hogy mi magunk vagyunk életünk mesterei és formálói, mások történetei pedig sokunknak adhatnak reményt, jelenthetnek egy új kezdetet, hiszen ezekből láthatjuk igazán, hogy igenis van választásunk, hogy sosem késő elkezdeni, és hogy a korlátok leginkább csak a fejünkben léteznek.

Erre jött rá Zsolt is, aki gyerekkorától fogva küzdött a túlsúllyal, mígnem egy éjszaka a kórházi ágyon zokogva azt mondta, elég! Legyen, aminek lennie kell! Ennél jobbat nem is kívánhatott volna, de erről már meséljenek az ő sorai.

„Az elmúlt hónapokban többször meséltem el a rövid kis történetem, mint az elmúlt 15 évben. Valahogy most integrálódott magamban az egész, beért vagy körbeért valami. Szeretném most ezt a történetet megosztani, hátha valaki ugyanúgy azon töpreng, hogy változtasson kívül vagy belül, de mindenképp magán. Mindenki máshonnan indul, másképp érleli az élet. Mégis a sok másságban ugyanazokon a megéléseken keresztül megyünk át, legalább is a szív szintjén – gondolom.

Az én utam ott kezdődött, hogy súlyos elhízással, s ennek mindenféle társbetegségével küzdöttem gyerekkoromban, talán 3-4 éves koromtól egészen 16 éves koromig. Nem kis túlsúlyról volt szó, hanem extrém elhízásról, 15 évesen magas vérnyomással, szívritmuszavarokkal, inzulinrezisztenciával, anyagcsere-zavarokkal és depresszióval. Ahogy visszaemlékszem akkori önmagamra, egyáltalán nem éreztem képesnek magam megvalósítani dolgokat. Sőt nem is voltak céljaim, álmaim, amikért tehettem volna. Azt hiszem meg akartam halni, eltűnni, szépen csöndben, ha már nem élhetek egy élni érdemes életet. Erre különösen a serdülőkor kezdetén döbbentem rá.

Ahogy telt az idő, egyre rosszabbul voltam, 15 évem vége táján 137-140 kg körül jártam és a különböző rosszullétek mindennaposak voltak, míg végül egy tavaszi napon, a 16. születésnapom után kicsivel igazán rosszul voltam, úgy éreztem meghalok. Szerintem jó adag pánik is volt az érzésben, de akkor ezt még nem tudtam. Kórházba kerültem, ahol elkezdtek kivizsgálni, gyógyszereket adtak, de közben az érzés, hogy rosszul vagyok és meghalok tovább erősödött – még úgy is, hogy a vizsgálódások alapján nem volt tényleges szervi problémám.

Egyik éjszaka, s erre az éjszakára nagyon emlékszem, feküdtem a kórházi ágyban álom és ébrenlét határán, néztem a plafont, figyeltem a kalimpáló szívemet és sírtam. Úgy éreztem, hogy ennyi volt, nekem jöhet a következő kör (akkoriban már olvastam a reinkarnációról és a karmáról). Aztán csak kimondtam egy kérést magamban egymás után többször, szent meggyőződéssel, hogy ha úgy kell lennie, haljak meg reggelre, de ha felébredek reggel akkor lesz erőm megváltoztatni az életemet. Nem is tudom kit vagy mit kértem, döntse el mindenki hite szerint. Teljesen átadtam magam ennek az érzésnek, beleengedtem magam, azt hiszem életemben először abba, hogy elfogadjam azt ami van. Ha meghalok, hát meghalok, s el lett döntve.

Nem küzdöttem tovább, nem féltem, rettegtem, pánikoltam, hanem kimondtam, hogy eddig ért az én egyéni hatalmam, de ha lehet, akkor továbblépek. Teljesen megnyugodtam és elaludtam, majd mivel reggel felébredtem, mindenféle erőfeszítés és akarás nélkül egy hét múlva elkezdtem az életmódváltást, megtaláltam és megkaptam hozzá minden segítséget és a változás csak történt, mintha nem én irányítottam volna a folyamatot.

Akkor ott megtapasztaltam, hogy a változáshoz el kell fogadnom azt, ami van és rá kell néznem, minden terhével, fájdalmával együtt, még akkor is, ha belehalok. Ezután továbbléphetek. S ez a továbblépés már nem fájdalmas, hanem könnyed és nem elmenekülni akarok belőle, hanem megélni az egészet. Így lett, hogy ennek hatására kezdett el egyre inkább érdekelni az egészséges életmód és táplálkozás, a jóga, a meditáció és az önismeret.

Azóta tudom, hogy a változáshoz meg kell halni. Persze, nem feltétlenül testi szinten. De annak a valaminek, hívjuk hamis énnek, egónak, énrésznek, mintának, ami benntartott abban a helyzetben, fel kellett oldódnia. Úgy érzem ez nem sikerült volna akkor, ha a görcsös ragaszkodásom, félelmeim és akarásom nem adom fel, adom át valami nálam nagyobbnak. Azóta rengeteg olyan helyzetet tett elém az élet, amiben ezt más-más díszlettel, de megéltem vagy megélem. Mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy ki az, aki cselekszik, aki akar, aki vádaskodik, aki rohanni akar előre? S amíg nem jön az önátadás, az alázat, az egóm megdolgozása, addig nem jön a változás sem, addig csak hadonászok és valahol belül még mosolygok is néha, hogy már megint… Azután, ha megjön a megértés, könnyebbé és élhetőbbé válik a helyzet, úgy, hogy nem átrohanni akarok az egészen, hanem megélni, tapasztalni, tanulni belőle. Azt látom, hogy aki elfogadással lép bele, annak az ilyesfajta változás élete egyik legnagyobb tanítómestere lehet. Ha éppen indulnál, indulj el, elfogadva a jelen helyzeted, a korlátaid és ezekből építkezve menj tovább, ne görcsös félelemből élettől, haláltól, betegségtől, kudarctól, visszahízástól vagy éppen lefogyástól. Kicsit kimozdulva a fejből a szív felé. Ehhez van sok út, módszer, de egy biztos: így nem fogsz önsanyargatóan bánni magaddal.”

 

Vági Zsolt dietetikus, életmód-tanácsadó

https://www.facebook.com/vagizsolt/